A béke előtti „béke”

Valamelyik este, a mindennapos, magányos vezetés közben azon agyaltam, vajon mennyire vagyok depressziós, sötét lélek, hogy környezetemből egyedül engem nem felkavar, hanem megnyugtat ez a ködös időjárás, ami beszorult néhány napra vidékünkre. Gondolom, nem vagyok mégsem ezzel egyedül a világon, hiszem tagadhatatlanul szép, amikor a központ fényeit szétszórják a miniatűr cseppecskék, amikor a nemrég felállított fenyőfa alakja kimagaslik a lenyomottságból. Engem megnyugtat a lassú tempó, amellyel haladunk egymás után az országúton. Habár vészjósló, és minden bizonnyal tartogathat is váratlan meglepetéseket előttünk a beláthatatlan, mégis megmagyarázhatatlan mosolyt csal az arcomra. 

Talán csupán annak a jellegének köszönhető ez, hogy akaratunk ellenére is visszavesz a rohanásból, muszáj lelassulnunk, jobban figyelnünk, nem szabad elkalandozni, akkor és ott kell lenni minden pillanatban. Talán egy jelzés advent előtt, hogy legbelül is a lassú csendre, békére, pihenésre, figyelemre kellene törekednünk. Mert hát erről kellene szólnia az előttünk lévő időszaknak, nemde? Békében lenni sajátmagunkkal, környezetünkkel, világunkkal. Elfelejteni a rosszakat, megbocsátani, megajándékozni egymást a feltétlen szeretettel.

Nem áltatom magam mégsem, hiszen minek tenném? Tudom, hogy ha kitisztul az ég, felszáll a köd, betoppan december, advent és a karácsonyi várakozás, még inkább rohanunk majd, sokszor fejvesztve, egyik helyről a másikra, haza, majd újra vissza a tömegbe. Mert akármit is tanultunk az ünnepről, akármit is kellene tennünk annak szépségéért, máshoz szoktattuk magunkat. Indul a nagytakarítás, mert hát sem a kis Jézus, sem a rokonok nem jönnek be olyan lakásba, amelynek sarkában megcsillan egy pókháló. Megkezdődik nemsokára a „szerinted neki mit vegyek”, „meglepem magam és a párom” időszak, majd követi a „hozd csak le a debaréból a kék színű fényeket, a pirosat idén nem tesszük fel a fára”, „jaj, baszki, díszért is el kellene szaladni, idén már nem divat az arany”.

Elveszünk a fények, az illatok, az ízek sokaságában, és majd január közepén találunk újra magunkra. Szóval addig egy kis köd, csend, lassúság igazán jól esik rebellis lelkemnek.