Rovatok

Arról kellene most írni, hogy „Jöjj, szent láng! Világolj, melegíts, és ne aludj ki soha!” Meg hogy Tófalvi Éva 14. lett a sílövés sprintszámában, ami nagy mértékben hitelesíti a hosszabbik távon megfogalmazott pontszerzési, de akár éremreményeket is. Mert hogy megkezdődött a vancouveri téli olimpia.

És mégis egy tragédia tolakszik az előtérbe, aminek megtörténte után ugyan nem merült fel a játékok felfüggesztése, de óhatatlanul előtérbe tolt néhány kérdést, amelyekre jó ideje választ keres, de nem talál a világ. Mert lehet, hogy nincs is válasz ezekre.

A grúz szánkóversenyző, Nodar Kumaritasvili halálos whistleri balesete után egymásra mutogatnak a szervezők és a grúz csapat vezetői. A tragédia után lefolytatott vizsgálat szerint a versenyző volt a hibás, nem a világ leggyorsabbjának tartott pálya. A grúzok tiltakoznak. Mindenki okol valakit. Mihail Szaakasvili grúz köztársasági elnök bejelentette: új szánkópályát építenek a fiatalon elhunyt versenyző emlékére, amely Kumaritasvili nevét viseli majd.

Az emberéletet követelő esemény újra – és újra – a teljesítmény utáni hajsza felelőtlen és őrületes ritmusát, a sportversenyek eredeti értelmének nyom nélkül való eltűnését firtathatja. Egy 145 kilométeres sebességgel oszlopnak csapódó emberi test látványa akár a sport mai formájának és motivációjának létét is alkalmas megkérdőjelezni. Vagy az olimpiáét, aminek négyéves ciklusa emberi sorsok ritmusát állítja be, életeket szabályoz – miért is?

Belátom, teljesítmény-központú világunkban népszerűtlen felvetés ez, de szükségszerű. Főleg abban az összefüggésben, amikor sokszor gyermekeink álmait, célkitűzéseit érezzük ellentétesnek saját önző szülői értékrendszerünkkel. Amikor egy ország képviseletének nemes ideája kerül összetűzésbe az egészséges, óvatosságra kódolt életösztönnel. Amikor az ép testben ép lélek eszménye szűkölve próbál elbújni a valóság kérlelhetetlensége elől.

Mégis: az anyák aggodalma, a dermesztő józanság, Kumaritasvili végzetes repülése ellenére ezúttal is újra kell kezdeni. Mert az életünk nem más, mint egy veszélyes vállalkozás, vagy ha nem, hát nem ér semmit. Meg kell emelni a védőfalakat, szivacsba kell öltöztetni a tartóoszlopokat, újra kell gondolni egy szánkóverseny teljes biztonsági rendszerét – aztán a kegyelet és emlékezés mentén továbblépni. És szurkolni Tófalvi Évának, az emberi teljesítmény fenségességének, saját álmainknak, amelyek legtöbbször másban öltenek alakot, nyernek megvalósulást. Vagy érnek véget egy végzetes száguldásban.