Munkaügyek

Ijesztő az a fajta hiszékenység, amelyet kihasználva sokunkat „megvezetnek” becsületes munkára nem, de jól kitervelt gazemberségekre igencsak képes bűnözők. A napokban hamis állásajánlatok kitervelőinek egész hálózatára csaptak le a rendőrök, akiknek nem volt semmi dolguk azon kívül, hogy kétes hírű, ingyenes internetes hirdetési portálokon népszerűsítsék ajánlatukat, vegyenek egy feltöltős kártyát egy mobiltelefonba, s nyissanak egy bankszámlát. Még annyi befektetést sem kellett eszközöljenek, hogy álláshirdetést tegyenek közzé a nyomtatott sajtóban: naná, hogy nem, hisz oda már nem csak pénzre lett volna szükségük, hanem személyazonossági adatokra is, amelyek alapján még könnyebben be lehetett volna azonosítani őket.

Annyira azért nem lehettek nagy koponyák a csalók sem, ha azt gondolták, hogy az internetes hirdetés alapján nem lehet nyomukra akadni. Azt nem köti az orrunkra a rendőrség ugyan, legalábbis egyelőre, hogy milyen bizonyítékok alapján jutottak el a minapi ügy gyanúsítottjaihoz, de azt viszont már tudjuk, hogy a „munkára” használt mobiltelefonokat, bankkártyákat lakásaikon megtalálták. Az viszont, hogy legkevesebb harminc, de az is lehet, hogy több száz, akár több ezer áldozat is horgukra akadhatott zseniálisnak egyáltalán nem nevezhető akciótervükkel, már egyenesen elszomorító.

Elszomorító azért, mert ennek kapcsán eszembe jut: milyen világfelfogás, miféle helyzetértékelés vagy életérzés kell ahhoz, hogy atyánkfiai majdnem kétségbeesetten kapkodjanak mindenféle nyugati állásajánlat után. Itt hagyni csapot-papot, családot, gyereket, munkahelyet, akár tiszteset is, felrúgni itthon mindent, ami ideköt, s elrohanni alja munkákat végezni Nyugatra. Székelyföld egyik elit gimnáziumának volt aligazgatója például immár a németországi szobalányok sorait hizlalja. Korábban is veszítettünk el orvosokat, fizikusokat, közgazdászokat, pedagógusokat, mindenféle jól felkészült szakembereket, odáig, hogy már meg is szoktuk, hogy a legjobbakat elviszik, elszippantják. De legalább a legjobbjaink a jobbak közé kerültek, szakmájukban bizonyíthatták be, hogy helyt tudnak állni, s jó hírünket vitték a nagyvilágba. Nem kellett elviselni ezt a megaláztatást, mint manapság: egyik nap megbecsült pedagógus vagy, következőben meg pucolhatod a budit.

Már hallom is, ahogy sokan mondják: hogy lennének megbecsülve, amikor ennyit meg annyit kerestek. Oké, akkor ajánlom megfontolásra: mennyire megbecsültnek érzi magát az, aki mondjuk számszerűen háromszor akkora összegért kapargatja a vécékagylót csak azért, mert kevesellte idehaza a tanári fizetést? Miért ennyire pénzkérdés manapság a „megbecsülés” fogalma?

Ugyanazon időben pedig épp ellenkezőleg: még pénzkérdés sem. Egy multinacionális üzlethálózat egyik helyi igazgatójával beszéltem a napokban, akinek elég lesújtó volt a véleménye a székelyföldi munkavállalókról: viszonylag tisztes fizetésért, igencsak alkalmazott-barát feltételekért is rendkívül nehéz ma Székelyföldön megbízható, tisztességes munkaerőt találni. Ismerek olyan vállalkozót, aki nagyon versenyképes bérezésért cserébe sem talál egy jó könyvelőt (ugyanezért a pénzért viszont sokan kirohannak Nyugatra budit pucolni, mosogatni). Sokan vannak viszont olyanok, akik inkább megelégednek egy megalázó fizetéssel, minthogy elvállaljanak egy olyan állást, ahol két-háromszorosát kereshetnék, de igaz, meg is kellene dolgozni érte.

Úgy tartják, hogy Nyugat-Európa gazdasági prosperitásának alapja a protestantizmus által meghonosított munkaerkölcs. Ebben az értelemben sajnos úgy néz ki, elkerült minket a reformáció. Pedig bizony isten igencsak szükség volna rá.