Mihez kezdjünk egy pofonnal?

A hazai politikai változások után nem sokkal találkoztam vele. Ő akkor nem tudta, hogy velem találkozik, talán utána sem. Tanárom volt a budapesti újságíró iskolában. Előzetesen nem is hallottam felőle, akkor ezt nagyon szégyelltem. Leendő zsurnaliszták elméjét igyekezett nyitogatni, több-kevesebb sikerrel, a kevesebb azonban kizárólag a befogadó közeget minősíti. Még le sem írom, máris szükségét érzem a javításnak: élethelyzeteket tanított, nem lélektant. Olyan technikákat villantott fel, gondolatsorokat indított el, amelyeket azóta eltelt éveimben, életemben sokszor szinte öntudatlanul vettem igénybe. Többnyire csak utólag tudatosult bennem, hogy hoppá.

Ízelítőül álljon itt egyetlen Popper-tanmese. Állsz egy buszmegállóban mindenféle várakozó emberek között. Egy hangos, talán italos-belőtt társaság érkezik, akik már trágáran ingerlő megnyilvánulásaikkal is kényelmetlenség-érzetet keltenek a többiekben. De nem elég ennyi, az egyik hangoskodó odalép hozzád, és „mi van, öreg, nem tetszik a képem?” jellegű dumával tovább provokál. Ha botránykerülő szándékkal arrébb lépnél, karodat megragadva visszaránt, és arcon vág. Aztán kaján vigyorral, netán további verbális tettlegességgel várja a reakciódat.
Nehéz helyzetben vagy. Arcodon ott ég a pofon, lelkedben a megalázottság. Villanásnyi idő alatt végigfutnak benned a reagálás lehetőségei. Ha pofonnal válaszolsz, az agresszor szintjére süllyedsz. Ha nem, magaddal hurcolod a bántalmazottság belső szégyenét, súlyát. Ha segítséget hívsz, tömegverekedés veszélye fenyegethet. Bármelyik megoldáshoz folyamodsz, te maradsz a történet vesztese. Mit teszel hát?

A tanár úr nem kínált működő technikákat. A megoldást mindenkinek magának kellett megtalálnia. Nem is kaptunk akkor érdemjegyet rá, azóta viszont minden bizonnyal ezerszer is. Az átlagot sem ismerem, még a sajátomét sem. A gondolat a fontos, ami engem azóta is folyamatosan foglalkoztat: mihez kezdjünk a(z) – akár el sem csattant – pofonokkal?