Luftbarmok vagyunk?

Emlékeznek még Sabin Ghermanra? Pont tíz éve, hogy kiadta kedélyborzoló, ha tetszik, provokatív kiáltványa bővítményeként született könyvét, Elegem van Romániából (M-am săturat de Romănia) címmel.

Torkig volt azzal a cigánykodással, köpködéssel, balkanizmussal, mocsokkal, ígérgetéssel, csalással, eltitkolással és nem utolsó sorban történelemmel, ami ennek az országnak a nevéhez évek, évszázadok során hozzátapadt. Észak Dél ellen – ezt hirdette, mely esetünkben Erdély és a „többi” Románia folytonos, és előbbi számára vitathatatlanul esélytelen harcát, különbözőségét jelenti, és azt kiáltotta világgá, hogy neki nem jó itt, szégyelli magát ebben a hatalmas, és dicsőséges nemzeti államban, amelynek régiói között óriási civilizációs szakadékok tátongnak.

„Fel kell ébrednünk. Be kell ismernünk, hogy az, ami most történik, nem más, mint komédia. Méghozzá egy olyan, amelyben a gyermekek csokoládét kérnek, te meg vállvonogatással válaszolsz. Amelyben reszketve keresel támogatót. És olyan, amelyben az utcasarkon susorogsz a rendõrök és a honatyák villáiról. Egy olyan világ, amely arra van ítélve, hogy egyik fizutól a másikig kölcsönből éljen. Rá kell döbbennünk, hogy lehet ez másként is. Hogy mások vagyunk. Hogy minden igazán rossz Bukarestbõl jön, a luxusvillákból, amelyekben a politikusok szégyentelenül marakodnak a koncon. Meg kell látnunk, hogy nem a magyarok, a németek vagy a burgundiak az ellenségeink, hanem mi magunk, az egyik napról másikra élők, akik arra vagyunk ítélve, hogy lopjunk és szitkozódjunk az utcasarkon” – írta, és mennyire igaza volt, üzenete viszont nem talált címzettre se náluk, se nálunk. Eltelt tíz év, és azóta is változatlanul ilyenek vagyunk: ők tökmagot esznek, viszont a pénzt is osztják, mi pedig panaszkodunk, és semmink sincsen. Sőt, fogyunk, hangtalanodunk, olvadunk, belevészünk a tökmagáradatba. Van aki már úszni is megtanult benne, sőt bajnokaink is vannak, akikre irigykedve nézünk fel.

Gherman Erdélyét akarta, ám semiképpen sem a tökmag-civilizáció által elárasztottat, nem is a hipercentralizáltat. Hozzánk is szólt, hisz azt mondta, Erdély (mely szerinte is egy különálló ország volt, és annak is kéne lennie) népének mindezen jelenségekre reagálnia kellene. Egy román kérte, mégsem léptünk, ekkor sem, és hiszem, már nem is fogunk. Elment talán már az utolsó vonat is, mely megmenthetett volna, és erre sem ültünk fel. Makacsmód kitartunk, úgy tűnik, jó nekünk itt és így. Talán bebeszéltük már mindezt magunknak is. Maradunk hát, szaporodunk, meghalunk, és lassan leszokunk az álmodozásról, vagy legalábbis már nem a régi álmokat álmodjuk. Nem a békebelit, nem a gazdagot, nem az építkezőt, és szervezettet, hanem mások álmát.

Nem meglepő, hisz nappal is már csak lufikat kapunk. Megköszönjük, mosolygunk, majd kettőt lépünk, és láss csodát, szétpukkannak. Nem baj, kérünk újabbat, hisz tudjuk, lufiból számunkra van bőven. Milyet kér, uniósat? Nem? Inkább adjunk decentralizációsat, netán adóvisszaosztásost? Vagy jó lesz az autósztrádás is? Na tessék, fogja, itt egy autonómiás, de jól vigyázzon, mert visszaveszem. Nem lett elegük még most sem mindebből? Nem. Csak húzunk, szét és igát, rövidebbet, és csíkot. Pedig legalább megkérdezhetnénk, ki kit etet itt kolbásszal, kerítéssel, mézes madzaggal? Ki kit riogat, hogy ha nem ide lépsz, akkor nono?

Jut eszembe, amúgy azt tartják, diáknak tanár, parasztnak bojár, matróznak, kalóznak tengerész, a proletárnak meg szocializmus kell. Akinek meg mindegy, annak úgyis minden jó.
Szebb jövőt!