Jézus a Hortobágyon

Jelenteném, hogy végre, vége! Miért ne írjak pozitív, felemelő, előre mutató, sikerekről szóló gondolatokat? Jelenteném, hogy vége mindennek. Mindennek, ami lehúz, visszataszít és életkedvet vesz el. De nem tehetem, nem jelenthetem, mert Koncsol László a szemünk közé vetette az igazságot. A Tőkés László díjjal kitüntetett felvidéki magyar író nem sokat teketóriázott, a minap olyan leltárt állított fel, hogy államférfi legyen a talpán, aki megfelel e kihívásoknak.

Pedig Koncsol László csak egy ártatlan jótékonysági hangversenyt nyitott meg Győrben. Beszéde mellett azonban kár lenne elmenni. Olyan beszéd ez, amit nem csak egy koncertteremnyi műkedvelőnek írtak. Ez a magyar nemzethez szól. Íme, részletek:

„Nincs olyan társadalmi rendszer, amely a szegénységet, az ilyen-olyan okból lecsúszottak nyomorát megszüntetné. Hibás a dologban a gazdaság, a család, maga az egyed, oka lehet az átöröklés, egy kór, egy válság, egy elemi csapás, egy elhibázott vagy eleve hazug, egy ország millióit szegénységbe sorvasztó gazdaság- és társadalompolitika. (...)

Jó tíz százaléknyi munkanélküli, több ezer kilakoltatott család, sok ezer hajléktalan, évi háromszáz fagyhalál, nem tudom, hány magányos, rablógyilkosoknak kiszolgáltatott öreg férfi és nő, sok tízezer rokkant és fogyatékos ember, több százezer felkapaszkodni képtelen cigány, sok százezer olyan kortársunk, aki az utóbbi idők legsúlyosabb betegségeivel, a rákkal, a magas vérnyomással, a cukorbetegséggel, a depresszióval és más idegbajokkal küszködik, a rengeteg kábítószeres, dohányos és iszákos férfi és nő, sőt gyermek, ötvenezer magyar utcalány, akikből nem lesz boldog asszony és anya, az elváltak tömegei, az apátlanul vagy anyátlanul felnövő gyermekek tízezrei, a felnőtt és gyermek bűnözők – ha ez a boldogtalan anyaországi magyar tömeg összeverődne egy „puszta helyen”, mint az evangéliumokban, valahol a Hortobágyon, és Jézus megjelenne köztük, nem szánná, hanem zokogva siratná őket, és kérdezné: mit tettetek ezzel a szép országgal, néppel, nemzetetekkel, egymással, magatokkal? (...)

Barátaim, én most itt, Győrött odaátról, Pozsonyból, szlovákiai magyarként szólok hozzátok. Kiábrándultan nézzük, miként tették tönkre kormányosaitok anyaországunkat, amely többek között arra volna hivatott, hogy erős támaszunk legyen, akire büszkén néz föl a kétszer is elszakított peremvidékek magyarsága. Volt néhány év, talán évtized is, amikor büszkék voltunk rátok, amikor jó volt üldözöttként, megfigyeltként, beszorítottként is magyarnak lennünk odaát, jóllehet anyaországunk lakosainak többsége nem magyaroknak, hanem leginkább cseheknek mondott bennünket. Az ország önrendelkezésének visszanyerése után fölvirágzást vártunk, de elég volt nyolc év, hogy visszacsússzatok oda, ahonnan ötven éve kapaszkodni kezdtetek. (...)

Itt minden a külföldnek szól, mindenki a nyugati turistáknak, bankoknak és befektetőknek akar tetszeni. (...) Szükség van a tüneti kezelésre, a meleg levesre, a meleg pokrócra (...) de még fontosabb a megelőzés, a gazdasági, társadalmi, ökumenikus keresztyén összefogás azért, hogy az ország legalább évszázadunk derekára édesanyja legyen minden magyarnak. Vegyétek kezetekbe az ország gazdaságát, kereskedelmét, sajtóját, iparkodjatok, és ne hagyjátok, hogy e kis ország peremvidékei elsorvadjanak, idegenek tulajdonába csússzanak át. Lakjátok be a kicsivé töpörödött országot, és erősödjetek, nehogy egy vészes pillanatban, amely biztosan ránk köszön, valakik tovább zsugorítsák. Ehhez nem rohamosan fogyatkozó, hanem biztos ütemben sokasodó nemzetre van az országnak szüksége – és olyan kormányosokra, akik reggel, délben, este a nemzet anyagi és szellemi gyarapodásán munkálkodnak, és csak az igazat, mindig csak az igazat mondják odakint és idebent.”

Nehéz ehhez hozzátenni bármit – elvenni sem volt könnyű belőle. Koncsol Lászlóra és a hozzá hasonlóan gondolkodókra szükség lesz még. Adjon az Isten nekik erőt!