Rovatok

Milyen jó, hogy a vizes élőhelyek, asztma és vakvezető kutyák, a tömegtájékoztatás és kihívás, lakáskultúra és internet, a takarítás, állatok és a tojás mellett a gyermekeknek is van egy napjuk! Igaz, június elsejét nem világnapnak nevezik, „csupán” gyereknapnak, május utolsó vasárnapja a nemzetközi gyermeknap. De ez semmit sem von le a dolog fontosságából. Különleges nap, én úgy látom minden évben, hogy aznap még a nap is másként süt le a földre…

Szülő, nagyszülő élménye is, hogy ilyen alkalomkor a gyerek, az unoka vidám és mosolygós, hiszen érte történik minden. A napnak élménydúsnak kell lennie, hogy arról majd később is sokat lehessen mesélni. Tesznek is ezért a felnőttek. Ez kötelességük is, amit láthatóan szívesen teljesítenek. Melyik felnőtt ne szeretné, hogy a mai gyermeknek emlékezetesebb legyen június elseje, mint neki volt régen?

Pár évtizede az iskolások, óvodások örülhettek a szép időnek és az aznapi kirándulásnak. Vagy egy fagyinak, kisebb csokoládénak, ami most mindennapos élmény, faluhelyen is. Talán a mostani kisebbek nem is tudják, sőt nehezen képzelik el, hogy nem volt akkoriban se bábszínház, se nagy műsor aznap. Koncert, színház, más előadás nem volt szokás. Hogy ez manapság nem úgy van, azért nem a kisebb gyermekeket irigyeljük. Na nem…

Harminc-negyven éve az egész iskola kirándult június elsején, aznapra nem kellett házi feladatot írni. Izgalmas esemény volt, mindenki előre készült rá. Gyógynövényt, például bodzavirágot kellett normára gyűjteni, hogy az a nap se teljen el hiába, de abba se keseredett bele senki. Volt közös játék, máig emlékezetes kötélhúzás, meg szalonnasütés, miegymás, ami eltért a szokásos mindennapoktól.
Esetleg fénykép is készült. Rajta mackónadrágos fiúk, a parittya nyele kilógott a zsebből, illetve tornacipős, harisnyás kislányok, akik talán alig emlékeznek arra a nagy napra. Mert annyira rég volt. Ám évente valamilyen módon mégis újraéljük ezt a gyermeknapot. Mert keveseknek, talán senkinek se közömbös.
Nem létezett akkor kifli-tej program, megtette a főtt tojás, májpástétomkonzerv (talán ezt kívánjuk vissza?), vagy csemegeként a nápolyi, kakaós keksz. Menet s jövet pedig harsány éneklés. És magunkkal vihettük bicskáinkat is, mert hát arra aznap szükség volt. Tüzet gyújtottunk a szabadban, és szalonnát sütöttünk. Mennyi kacagás, mennyi izgalom!

A közös élmény tette mássá, rendkívülivé azt a napot. Mert ilyen természetű az élmény: megosztva értékesebb. Attól is más volt a mai felnőtt nemzedéknek az a nap, hogy tanítóink, tanáraink velünk együtt játszottak. Beálltak közénk focizni, még kergetőzni is. A komoly, máskor tán szigorú tanítók…
Emlékszem, baj csupán akkor volt, ha aznap esett az eső. Vagy kiszúrta egy tüske a műanyag labdát. A csodás játékszer rögtön fölösleges tárggyá alacsonyodott, és természetesen más után kellett nézni…
Ma körhinta, ugrálóvár, arcfestés, kézművesmesterségek bemutatója, énekes-táncos műsorok várják az apróságokat. Előre megtervezett programok, gondos előkészítéssel. Felnőttekhez illő komolyság és felelősség jellemzi a szervezést. A dolgok anyagi oldala sem mellékes. Szülők, vállalkozók anyagi segítsége nélkül elképzelhetetlen. De lehet-e jobb célra felajánlani pénzösszeget, mint hogy általa gyermekkacagást kapjunk? Társadalmunk ugyan nem mentes az anyagi terhektől, ám nekem meggyőződésem, hogy az egyik legjobb befektetés hosszú távon a gyermekmosolyok, önfeledt kacagások folyamatos biztosítása. Bár értéke nem mérhető és nem számszerűsíthető, mint más gazdasági mutató, enélkül nagyon sivárak lennének a felnőttek mindennapjai. És üres az egész világ.