Rovatok

Még a nyári esőben is, hát még a november eleji havas esőben! Nem is jó rá gondolni nyár elején. Maradjunk inkább a mostani évszaknál! Mert az eső néha csak úgy lesz, függetlenül attól, hogy a meteorológusok éppen mit jeleztek korábban. Egy kis felhő, több kis felhő, esetleg széllel, aztán már potyog is. A nyakunkba, a szólás szerint, vagy a fejünkre, hátunkra. Előkapja esernyőjét az ember, mármint az, aki elővigyázatos és magával hordja. Más tűri az esőt, vagy ha már elege lett belőle, félreáll, behúzódik valahol egy eresz alá, netán üzletbe, kávézóba. Aztán legfeljebb vásárol egy szalmakalapot.

Ne gondoljunk most az esernyők rendkívül rövid életére, mert nem csupán a fentről hulló csapadék keserítheti meg az életünket, a napunkat. Hanem az is, ami már lehullt, és nem a fejünkre csöpögött. Újonnan aszfaltozott járdarészeken terjedelmes tócsákba gyűl, a gyanútlan tócsakerülők úgy néznek ki, mintha pálinka vagy jóféle bor áztatta volna meg őket, persze belülről: hol erre, hol arra lépnek, ugrálnak, kanyarodnak. Mert az aszfaltozás utáni első esőkor derül ki, mit ér a munka… Megjegyzem, sosem láttam még szakembereket esőben vagy eső után vizsgálódni a járdák, az úttest mellett, természetesen azzal a feltett céllal, hogy valami úton-módon kiegyengetik a felületet.

Egyik meglepetés, hogy a többször használt sportcipőm esős időben semmire sem jó. Illetve csupán irányított lábmosásra. Ne emlegessük a tervező tutyimutyiságát, szakmai balekségét, inkább a cipőtulajdonos éles elméjét lehet kidomborítani: nem tudtam úgy lépni benne, hogy a járdán, úttesten folyó vizet ne a cipő orrára locsolta volna fel. Ezt az egyetlen, számomra ugyan meglepő tulajdonságát folyamatosan csillogtatta, kődobásnyi távolság után már vizesek lettek lábujjaim. Pedig megpróbáltam lassan lépegetni, ami, valljuk be, esős időben nem a legmegszokottabb látvány. Aztán kissé előre rúgtam minden lépésnél, hátha lerázhatók a cipő orráról a cseppek. Semmi nem változott. Óvatosabban kezdtem lépni, aztán egyre gyorsabban, szememet le nem véve a szép ívben felspriccelt útszéli cseppekről. Nem volt értelme a kísérletezgetésnek…

Közben egykori nagy esők jutottak eszembe. Egy alkalommal, Bánkfalván jártunkban, hirtelen jött felhőszakadás szorított be a kanyarbeli kis üzlet eresze alá. Egy óra múlva is reménytelen volt még a helyzet, az oda menekülők a világ kis és nagy dolgait is megbeszélték már. Udvarhelyen, a Kőkereszt tér két oldalán is erős sugárban ömlik esőben a víz a gyalogosra, egyik helyen a csatornában vastag fűcsomó jelzi, honnan érkezik a váratlan zuhany. Farkaslaka határában pedig, szintén nyári eső alkalmával, ingünket levetve és hónunk alá szorítva próbáltuk szárazon tartani.

Esőben derül ki az is, hogy például a valamely falusi buszmegállót zárva tartják, vagy ha nem, hát ablakából nem lehet rálátni jól az úttestre… Vagy ilyen alkalomkor döbbenhet rá az utas, hogy Székelykeresztúrnak buszállomása sincs évek óta… Egy-egy kis eresz alatt szorongva mégis jó beszélgetések részesei lehetünk, akarva-akaratlan.

Esőben megváltoznak az emberek is. Ráérősebbek lesznek, főleg ha esernyő nélkül kénytelenek valahová behúzódni. Mert az esőköpeny rég kiment divatból nálunkfelé, pedig igazán kis helyen elférne. Esőben lassabban, ám nagyobbat dobban a Föld szíve, frissebbek lesznek majd az illatok.
Lábázástól, csatornai nyakon öntéstől eltekintve nem leszek bosszús az eső miatt. Szélben suhogását otthon szeretem hallgatni, nyitott ablak mellett. Akár addig, míg a utolsó koppanás pontot nem tesz a végére.