Bal-e vagy jobb?

Láttam a múlt héten, hogy milyen eszeveszetten próbálkozott az egyik magyarországi párt vezére, hogy utólag megmagyarázza a bizonyítványát. Az új eresztésű – és egyáltalán nem tehetségtelen – főnök mindenképp imponálni akart a kisebbségben élő magyaroknak, s valami olyant is mondott, hogy nem ő volt annak idején – 2004. december 5-én – a ludas, hogy ott sem volt, egy másik garnitúra igazgatta akkor még az épp regnáló pártot és az ottani alattvalókat.

Jól emlékszem, hogy akkortájt egy viszonylag normális közegben éltem magam is Magyarországon, igen sok volt körülöttem a polgári és keresztény értékeket valló és vállaló ember, még gyakorló politikus is akadt, aki akkoriban ellenzékből próbálkozott. Illetve csak próbálkozott volna, mert többnyire csak azt a bizonyos borsót hányta a falra. Mondta, s más derék magyarok is hangoztatták, hogy tenni kellene valamit. Lenéztünk a budai hegyekből Kelenföldre és Gazdagrétre, ahol panelházak tömege szaporítja és hígítja a várost. „Ott van a gond!” – mutatott arra a barátom, s aggodalommal gondolt a két különböző kerületben sorakozó tízemeletes szalagházakra, s bennük arra a száznyolcvan-kétszázezernyi emberre, akiket meg kellene győzni. És Újpestre, a Havannára, Újpalotára szállt át a gondolat. Immár milliónyi panellakóra, akik valóságosan retteghettek az egyébként ugyancsak bevándorló, szintén erdélyi gyökerű vezér által felvázolt vízió miatt a huszonhárommillió romántól. Mintha mindenki odavágyna, mintha mindenki a magyar Kánaánt keresné. Mintha létezne olyan. Tudjuk, hogy ilyen nincs, az örök zsidók vagyunk, csak pusztában vándorlunk és oda kívánkozunk, ahová mennünk nekünk nem lehet.

Készült is pár ezer szórólap, s a barátom kétségbeesetten járta a lépcsőházakat, hintette az igét és a másfajta véleményt. Még engem is felszerelt volna, de én nem vállaltam a saját magunk érdekében folytatott kampányt. Azt mondtam, hogy ez így tisztességtelen. Elfogytak a cédulák. Jött a kampánycsend és a szavazás aktusa. „Sokan voltunk, de nem elegen” – hangzott el innen is, onnan, s megfagyott körülöttünk a levegő.

A következő nyáron azok a korondiak jártak jól, akik „Én igennel szavaztam!” feliratú pólót forgalmaztak. Mi nem. Pár évig sajgott a seb, de a heg örökös nyomot hagy, akkor is megmarad, ha mi már nem leszünk.

És most volt, aki válaszolt a baloldali górénak, azt mondta a nagy nyilvánosság előtt, hogy a szíve balra húz. Pedig korábban úgy tudtuk, hogy a jobbközépen tartózkodik. Vándorszív ez? Vagy a szívek gazdái tanácstalanok? A hol ide, hol oda billenő kormányosra nem figyel a nép, mert „az csak olyan, mint a tekenyőbeli víz”. Tehetetlenül loccsan, hol ide, hol oda. A nép maga meg a helyén van. Középen, ahogy illik, s ott az esze és a szíve is.