Az eltűnt Déva nyomában

A legjobban fizető hírében álló, ennek megfelelően a legjobb és legstabilabb gárdát folyamatosan együtt tartó csapat főszponzora bedobta a törülközőt, s az együttes úgy tűnt el, mint lefolyóban a víz, amikor váratlan kirántják belőle a dugót. A többség nem érti, mi történhetett, hiszen az ingatlanbizniszben és vendéglátásban érdekelt támogató éppen tavaly jutott 40 ezer euróhoz, miután csapata megkapta az európai szövetségtől a Bajnokok Ligájában való részvételért járó bónuszt. Nem kapta meg viszont a Hunyad megyei tanácstól eddig megszokott támogatást – mi több, annak ígéretét sem –, s ezért részéről befejezettnek nyilvánította a történetet.
Az eset állatorvosi lóként viseli magán a jelenkori romániai sportfinanszírozás törékenységének minden kórisméjét. Azt az esetlegességet, amely a decentralizálás lózung szintjén való kezeléséből fakad, s ami ideális táptalaja a vadkeleti típusú csapatépítésnek és -fenntartásnak. Se szeri, se száma a példáknak, legfeljebb annyiban különböznek a dévaitól, hogy mégsem bajnokcsapatot eresztettek szélnek egyik percről a másikra.

Mert mi is történik ilyenkor? Az ügyszeretetből, sportág iránti személyes kötődésből sportba fektető vállalkozó többnyire abban a hitben veti magát a forgatagba, hogy menetközben majd csak akadnak, akik mellé állnak, hiszen a sport jó reklámja lehet a településnek, közösségformáló ereje közismert, hogy csak a leginkább közkézen forgó indoklásokat említsük. Aztán ott a másik kategória, amely azért invesztál a sportba, mert a sportszerető, vagy annak voksgeneráló hatását felismerő elöljárótól jó üzleteket vár cserébe, arról nem is beszélve, hogy ebben a leosztásban szinte garantált a közpénzekből való hozzájárulás. A kosárőrült Târgovişte példája a legbeszédesebb ebben a tekintetben.

A „projekt” azonban több sebből is vérzik, és egyre inkább. Először azért, mert a közpénzeket eresztő csapok egyre inkább csepegő üzzemmódban működnek, s ez a változás két évvel ezelőtt még nem nagyon szerepelt a képletben. Ezzel párhuzamosan a közszférával kötendő zsíros üzletek száma is megcsappant, s ha nincs bevétel, bizony nincs amiből visszacsorgatni a kedvenc csapat művi szinten tartásába.

Ahogy a falusi bácsi mondaná, a dolog erősen a kerítés tetején van, azaz alig akad csapat, klub, ahol a túlélés ne a pillanatnyi konjunktúra függvénye lenne. A pártok meg mostanában fogalmazgatják reformelképzeléseiket. Ha valaki észlelné valamelyik politikai formáció prioritáslistáján például a szponzorációs törvény megszületésének siettetését, szóljon. Addig minden marad a régiben, mert ha sekélyesebb is az a zavaros víz, halászni azért még sokan megpróbálnak benne. Mi meg nézünk ki a fejünkből értetlenkedve, hogy hová lett a Dévai CIP?