A nem szeretett magyarság

Soha nem volt veszélyeztetettebb helyzetben a magyar nyelv, a magyar lét Marosvásárhelyen, Romániában, mint napjainkban. A csirkesült-büfében magyart is csak románul szolgálhatott ki a magyar, de ez még hagyján, itt legalább még megpróbálták valami félreértésre hivatkozva elütni a dolog élét. De hogy önszántából a magyar anyanyelvű, magyar felmenőkkel rendelkező, magyar iskolába járt vásárhelyi polgár lemondjon a magyar nyelv használatáról, ez nem csak meredek, hanem rámutat egy igen aggasztó jelenségre is.

Ha hinni lehet az esetről történő beszámolónak – s miért ne lehetne, miért találna ki az ember ehhez hasonló történeteket –, az egyik központbéli szupermarketben egy alkalmazott, akinek saját bevallása szerint magyarok a szülei, sőt ő maga is magyar iskolába járt, a magyar nyelv használata ellen agitált a megdöbbent magyar vásárlónak. Az, hogy előtte egy vegyes családból származó másik alkalmazott is ugyanígy tett, sajnos szinte már normalitásnak számít.

A magyarságát „megtagadó” alkalmazott indoklása, hogy „nem szereti” a magyar nyelvet. Sejthető azonban, hogy ennél mélyebb okok húzódnak meg a háttérben.

Például a háttérben figyelő, többségükben román kollégák csendes helyeslése. Vagy akár nem is csendes: așa, fato, megmutattad nekik, dicsérhették később. Az ő szemükben azok, akik anyanyelvüket szeretnék használni, mert – mit ad Isten – önhibájukon kívül magyarnak születtek, valamiféle agresszorok, akik a tiszta román vér ellen ártanak. A családfájukat túl hosszan erdélyi vidékeken visszavezetni nem tudó betelepültek és leszármazottaik számára, ha valaki olyan nyelven beszél, amit nem értenek, s amelynek elsajátításába mindeddig nem fektettek energiát, több mint gyanús, biztosan ellenük szervezkedik, őt beszéli ki. A hétköznapok egyszerű logikáját az országban uralkodó hivatalos diskurzus csak megerősíti: Románia a románoké, a hivatalos nyelv a román. Román, román, román, mormolja napról napra a mantra. A magyar ellenség. A templomban a festményen magyar ruhások kínozzák a román szentet. A szeretetről még a pap is úgy beszél, hogy a magyarokat kifelejti belőle.

Arról nem tehet valaki, hogy magyarnak született, s szülei is magyar iskolába adták. Na de aztán később, ha lelkiismerete úgy diktálja, szíve-joga románná válni. Az egyetlen kérdés, hogy minek?

Miért lesz jobb egy ember, ha megtagadja szülei nyelvét, kultúráját, le akarja kaparni magáról, mint valami terhes kiütést? Népszerűbb lesz-e valaha közvetlen környezetében, ha elpusztítja magában gyökereit? Egyáltalán, milyen emberek azok, akik elvárják tőled, hogy levesd örökségedet, mint egy kinőtt ruhát?

Nehéz kérdések ezek, amelyekre csak az érintettek válaszolhatnak. Fárasztó a kisebbségben élő nemzeti közösségek érvényesülési harca, különösen Marosvásárhelyen az. De a mérleg nyelve a megmaradás és felszívódás között még nem dőlt el.

Mondom ezt annak ellenére, hogy a KFC-s incidens vagy az áruházi eladó története elbátortalanító, lelombozó. Szembe vele ott van azonban a vásárló, aki síkra szállt anyanyelve használata mellett, ott vannak azok, akik kikérték maguknak a gyorsétteremben történteket. Nem mindig a mennyiség számít: a minőség néha erősebb. Ha tudatosabb, harcosabb, bátrabb és összetartóbb lesz a vásárhelyi magyar közösség, az mindenképpen jó jel. Árulók, dezertőrök mindig lesznek, de ebben a harcban rájuk úgysem lehet számítani. Mert mi itt a cél ebben a harcban egyáltalán? Mindössze egy: megmaradni Vásárhelyen magyarnak. Ami cél nem csak a magyaroké: minden vásárhelyi szegényebb volna az asszimiláció megvalósulásával.