Arcok és hátraarcok a Teinben

Sepsiszentgyörgyön a „bizánci beszélgetésnek” nevezett bemelegítő körben Fekete Vince hobbiról, kedvenc könyvekről és filmekről is kérdezte a két szerzőt, akik bemutatkozásként egy-egy saját írást olvastak fel arról, hogyan is lettek írók. Míg Garaczi Lászlót beszippantotta az irodalom, addig a Kanadában született Nagy Ildikó Noéminek meg kellett vívnia a maga harcát úgy a magyar szavakkal, mint a kortárs magyar irodalommal.

„Az önismeret útja nem egyenes, ellenmondásos a folyamat, a könyv ennek a harcnak, ennek a kíváncsiságnak a lenyomata, sűrítménye” – vallott az írás nála betöltött szerepéről Garaczi László. Sokáig nem is hitt abban, hogy ő író lesz, de már harminc éve írásból él, elkényeztetettnek tartja magát, szerinte a kritika is általában kegyes volt hozzá. A magyar író legfontosabb ismérve a sértettség – idézte Fekete Vince az egyik magyar szerzőt. Erre a felvetésre így válaszolt: „művészeknél ez természetes, hiszen kiszolgáltatod magad, a teljes személyiséged teszed kockára és akkor jön egy kritikus, aki azt mondja, hogy nem jó, az egész életedről mondanak ezzel véleményt.” A felszínes kritika olyan, mint egy apró kavics a cipőben, a mélyebbre menő kritikákból viszont érdemes tanulni – vélekedett Garaczi László.  

Nagy Ildikó Noéminél az írás baráthelyettesítő szerepet kapott. Amerikában magyarként, Magyarországon kapitalista kislányként gyakran érezte magát kívülállónak, kiközösítettnek. Nem szereti, ha azonosítják az elbeszélt figurával – persze merít ihletet a saját történéseiből is, de az már irodalom, fikció, nem az ő élete. A házaspár elmesélte, hogy sokat elemzik egymás írásait, sokat beszélgetnek általában az irodalomról, stílusról, formáról, de úgy vélik, hogy nem hatnak nagyon egymásra, hiszen másképpen írnak, más a kulturális hátterük, más a stílusuk.