Meggyalázott mese – Alice Csodaországban

Szépnek és dicséretesnek tűnt, hogy egy újabbnál újabb vívmányokkal megspékelt feldolgozás készül mindenki gyerekkorának egyik alapműjéből, ám mégis beigazolódott, amitől sokan féltek: Lewis Carroll XIX. századi irodalmi gyöngyszemét ebbe a hipermodern korba átültetve csak egy zavaróan balga, fakó replikának sikerült megszületnie, amelyben a számítógépes animáción kívül más tökéletesség még nyomokban sem fedezhető fel.

A Walt Disney-stúdió azonban semmit sem akart a véletlenre bízni: a hátborzongató zseni képét megtestesítő Tim Burton rendezőnek odadobtak 200 millió dollárt, ő csettintett régi jó pajtásának, Johnny Deppnek és beharangozták a háromdimenziós Alice-projektet. Ezen kombinációk már alapból a biztos anyagi siker előfutárai voltak, de egy olyan utánozhatatlan, sokak által idegen bolygóról származó lénynek tartott rendezőtől, aki többek között az Ollókezű Edward, Charlie és a csokigyár, Halott menyasszony (Corpse Bride), Sweeney Todd és más, számos fenomenális filmmel tette gazgagabbá az emberiséget, sokkal többet várt a világ.

Hol voltak a hibák? Mindenekelőtt az irodalmi mű egységességének a megtörésében, a történet szükségtelen megváltoztatásaiban, hozzátoldásaiban, az ezernyi félreértelmezési lehetőségben. A látványért mindent – és ezt nem szabadott volna, még akkor sem, ha a CGI (Computer Generated Imagery) animáció legalább annyira ki volt dolgozva, mint az Avatar esetében.

A filmben Alice egy huszadik évében járó, házasságra érett, de önfejű, kissé bolondos lány. „Kiutalt” vőlegény-jelöltje viszont nem a férfiasság megtestesítője, így a lánykérés pillanatában Alice faképnél hagyja, hogy egy fehér nyúl után szaladva végül Csodaországban kössön ki. Már itt visszaköszön Tim Burton különc, kissé morbid látásmódja: Csodaország egy ijesztő, sötét hely, ahol a csoda szó minden pozitív csengése megsemmisül. A közismert történeten nem meggyőző(dött)en hümmögő néző szemében az első reménysugár a Kalapos (Mad Hatter) megjelenésekor csillan meg, noha a Johnny Depp által megformált karakterben jól kivehetően ott van a Charlie és Jack Sparrow-hatás is. Legalább van benne egyéniség.

Mia Wasikowska, az Alice-t alakító színésznő ezzel ellentétben távolról sem nyújt meggyőző teljesítményt, ahogyan Anne Hathaway (Neveletlen hercegnő, Brokeback Mountain) sem – utóbbi egyszerűen képtelen elhitetni, hogy Fehér Királynőként a Jó oldalt képviseli.

Talán nem meglepő módon az animált szereplők azok, akik sziporkáznak: Hőscincér (Dormouse), Nyalka Nyúl (White Rabbit), Tutyika és Mutyika (Tweedledee és Tweedledum), valamint Bölcselő (Caterpillar) mind szórakoztató, kiválóan eltalált figurák.

Hiába, ők sajnos kevesek az alkotás presztízsének megmentéséhez, az oktalan össze-vissza toldozgatás-foltozgatás tönkretette az alaptörténetet. Az Alice Tükörországban elemeinek bevitele, a Szív Királynőjének összegyúrása a Vörös Királynővel, a konfliktusok létrehozása, a „prófécia”, a Sárkánygyík legyőzésének szükségessége mind nélkülözhető elemek, igaz, akció és harc nélkül a produkció nem termelt volna több, mint egymilliárd dollárt. Mindennek megvan az ára.

Aki gyerekkora kedves emlékeit szeretné felidézni ezzel a filmmel, ne pazarolja az idejét és pénzét. Nincsenek karakterek, melyekkel azonosulni lehetne, csupán egy halovány üzenet, hogy temérdek nehézség áll előttünk, míg eljutunk önmagunk megtalálásához és céljaink felismeréséhez. Na meg egy teljesen röhejes és érthetetlen tánc a film végén. Szégyen.

Alice csodálatos utazása fura véget ért. Egyfajta elszomorító párhuzamot véltem felfedezni, ami során az egykor fiatal, tehetséges, látnok Tim Burton rendező és az ő példátlan stílusához tökéletesen illő, különleges színészi adottságokkal megáldott társa, Johnny Depp néhány lenyűgöző karaktert megformálva kitörölhetetlenül beleírták neveiket a filmtörténet könyveibe, ám az idő, a hírnév, a kasszasikerek fokozatosan egy kiöregedett, banális, lélektelen párossá változtatták őket, akik a valódi egyéniségüket eltemették a még kövérebb gázsiért és az eladhatóságért. Bárcsak ez is az Alicéhoz hasonló álom lenne – de nem az...