Csíkszék
Gyergyószék
Háromszék
Marosszék
Udvarhelyszék

Keserédes a hatvanadik Szélyes Ferencnél

Szász Cs. Emese 2013. május 14., 15:13 utolsó módosítás: 2013. május 14., 15:32

Betöltötte hatvanadik születésnapját hétfőn Szélyes Ferenc színművész, aki immár negyven éve koptatja az erdélyi színpadok deszkáit. A marosvásárhelyi színművészt kedden egy nagyváradi előadással ünneplik a Nemzetiben. A vele készült beszélgetésünkből kiderült, keserédes a születésnap Szélyes számára, negyven év után az utóbbi időben hanyagolják a Marosvásárhelyi Nemzetiben.

Fotó: Boda L. Gergely

– Hogyan ünnepelte a kerek évfordulót?

– Hétfőn volt a születésnapom, de egy kicsit visszakapcsoltunk az ünneplésben, mivel keddre tették az ünnepi műsoromat, s kellett tartalékolni az erőt. Hétfőn Parászka Miklós, Fülöp Zoltán meg Szabó Zoltán kollégáim látogattak meg és köszöntöttek fel, poharazgattunk egyet. Tulajdonképpen keddre terveztük a bulit, a nagyváradi előadással, fotókiállítással, meg valami  meglepetést is tartogatnak számomra a kollégák. Tudom, mert az egyik társulati gyűlésről engem hazaküldtek, mondván, hogy engem fognak tárgyalni. Nem szivárgott ki semmi, ezek szerint most az egyszer megdőlt az az elmélet, hogy a színészek pletykásak.

– Hogy jött össze ez az ünnepi előadás a nagyváradi színházzal?

– Ennek az a rövid története, hogy a múlt évben felhívott Szabó K. István, a Szigligeti Társulat főrendezője, s megkérdezte, nem lenne-e kedvem eljátszani a Nagy Romulus szerepét. Mondom, nekem lenne, kéreztessen el a színházamtól, ott úgysem játszom semmit. Aztán másfél hónapot próbáltunk, majd bemutattuk, játszottuk.

– Milyen volt a munka? Megvolt az ünnepi hangulat?

– Nem, mert amikor én elkezdtem, akkor szó sem volt arról, hogy engem Vásárhelyen esetleg ezzel fognak ünnepelni. Ez meghívás volt, amelynek mint színész próbáltam eleget tenni. Nagyszerűen éreztem magam amúgy ott, annyira természetesen, barátilag, kollegiálisan fogadtak. Mert ugye ilyenkor mindig fennáll a veszély, hogy a társulat felteszi a kérdést: miért kellett vendégszínészt hívni, miért nem került ki közülünk a főszereplő. Na hát ebben az esetben, ha fel is merült, nagyon ügyesen titkolták. Nagyon jó hangulat alakult ki.

– Tényleg nem játszik semmit most a vásárhelyi színházban?

– Semmit az ég egy adta világon. Két és fél, lassan három éve.

– De miért?

– Ezt a vezetőségtől kellene megkérdezni. A legjobban én vagyok meglepődve. Már több mint negyven éve dolgozom, s ez alatt az idő alatt nem volt olyan időszakom, hogy három évig egy szerepet se kapjak. Sőt, mindig az volt a bajom, hogy túl sokat játszom, egyik szerepből estem a másikba. Ez egy idő után el is fárasztott. Kell egy kis pihenés, de ez már sok. Egy színész, ha egy évig nem játszik, akkor már érzi, hogy baj van. Ha két évig nem játszik, már kezd nagyon ideges lenni, s a harmadik év már rettenetes. Na engem a harmadik évben megmentett a váradi meghívás, a másik kettőt meg átvészeltem, mert ott van a Csűrszínház. Az leköt, lefoglal. A négy hónapos műsort összeállítani bőven elég egy embernek.

– Ilyen időszakban, hogy néz ki egy színész mindennapja? Nem kell bemenni se?

– Nem kell bemenni, nem kell kondikát aláírni, és a fizetést ugyanúgy megkapja az ember. Esetleg lelkiismeret-furdalásod van, hogy a többiek dolgoznak, s te nem, s kapod a fizetésed. De ezen belül nagyon rossz érzés, nagyon ki tudja az embert készíteni. Remélem befejeződik, Keresztes Attila művészeti igazgató már jelezte, hogy a jövő évadban számít rám.

– Úgy tudom, hogy valamelyik magyarországi színház magához akarta csábítani...

– Igen, a soproni színházról van szó, már három éve folyik ezt a csábítgatás, társulati tagnak szeretnének. De sok szempontból nem vonz engem, egyrészt messze van, másrészt idegen környezet. Egy szerepre elmennék, de aztán jönnék haza. Ott mások a szabályok, szokások, más a hangulat. Én az itteni hangulatot szeretem, ez az én közönségem...

– Mindig is színész akart lenni?

– Nem, eleinte orvosira készültem, aztán rájöttem, hogy mégsem szeretem. Tizenegyedikben váltottam, elkezdtem tudatosan készülni a színészi pályára. Nálunk van is a családban színész, egy temesvári nagybátyám például, aki Magyarországon színész. Az énekes Széllyes Ferenc, aki meghalt már, édesapám testvére volt. Ezzel a két emberrel minden nyaramat együtt töltöttem Mikházán, s előbb-utóbb elkapott a varázsa a színpadnak. A nagyszüleim Mikházán amatőr színjátszók voltak. Aztán középiskola után rögtön felvételiztem, fel is vettek 72-ben, Szatmárnémetibe kerültem, ott 16 évet dolgoztam, 91-ben jöttem haza Vásárhelyre, azóta itt vagyok. Kikerekedik ebből a negyven év, abban benne van a főiskola is, amit én mindenképp beleszámítok, mert a főiskolás éveket a négy legnehezebb évemnek tartom. Bekerültem egy olyan közegbe, amire nagyon vártam, mégis kicsit pofára estem, mert nem ment minden úgy, ahogy én elképzeltem. Amikor a tanárok azt mondták, hogy menjek fel a színpadra, s egyik saroktól menjek át a másikig, majdnem hasra estem. Meg kellett szokni, na.

– Van szerepálma, amit még szívesen eljátszana?

– Annyi van, hogy rengeteg. Nem is érdemes felsorolni őket. Hogy mit hoz a jövő, nem tudom. Hiába vannak szerepálmaid, a kutya nem veszi figyelembe. Nálunk például most az idős szerepeket is fiatalokkal játsszák. Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Csak egy dologban reménykedhetem: hátha majd öt év múlva jön egy olyan rendező, aki fordítva fog gondolkodni, s lehet, akkor majd a Rómeó és Júliában én játszom Rómeót. Mert az lesz a koncepció. Vagy a Jancsi és Juliskában én leszek Jancsi, megtörténhet ez is.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
HIRDETÉS
1 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS