Hajnali, aranyos, angyalos

A régi, havas karácsonyok emléke is valósággá vált idén. A szombatfalvi Szent György-plébániatemplom hajdani kistemplomainkat idézi, ahol nem szól orgona ebben az időszakban, négy gyertya fénye világít az oltáron. A ministránsok a fényhozók, és a szívekben gyújtanak lángokat. A Szent Miklós-hegyi és a ferences templom a szerzetesek és a nővérek, valamint a nyugdíjas atyák jelenlétével a megszentelt idő hitvallását hozza a jelenbe – a kolostorok lakóinak éjszakai imádságos virrasztását, amikor közelebb van az Úr.

A Kis Szent Teréz-plébániatemplom szűknek bizonyul ebben az időszakban is. A nappali fényben káprázatos templom ilyenkor félhomályos. Megtölti belső fénnyel a közös éneklés és az együtt várakozás felmérhetetlen közösségi élménye, meghittsége. Ihleti a tollforgatót is.

Ébredj, ember!

Hogyan kezdődik a legismertebb úrjöveti katolikus ének? „Ébredj, ember, mély álmodból.” Minden adventi hajnalon ennek dallama harsan tudatalattimban.

A pirkadat előtti templomi szertartás egy másik „szertartással” kezdődik. Meg kell takarítani a hótól az ösvényeket. Gyergyóban már decemberben minden udvar egy-egy hólabirintus, hóvár; folyosókkal, útvesztőkkel. Hiába nőnek a hóoldalak az égig, nem érzi az elérhetetlen magasságot a kisgyermek, mert együtt lapátolta, seperte édesapjával, testvérével. Járhatóvá alakította az utat a kapu felé.

Fontos, hogy tudd a sepretlen, havas ösvények törvényét.

A frissen hullott hó lapátolható, ágseprűvel terelhető. De ha hócsizmával rátaposol, összeolvad, megdermed, meg is fagy. Kemény és csúszós lesz. Könnyű rajta elesni. Olvadáskor pedig latyakos lesz, sáros. Csak gumicsizmával tudsz közlekedni a tavaszpuha, pázsitos, nedves ösvényen – a végre kényelmes, puha, bőr tavaszi cipő helyett.

Mindig hajnalban kell takarítani a járdákat.

Szükséges a lámpás is, mert ilyenkor még köd van. Már nem világítanak a csillagok. Vagy a hideg holdat felhők takarják. De ha nincs köd, akkor havazik, amely hóköddel fátyolozza látóteredet. A hópelyhek a lámpa fényénél fehér pihepillangókká változnak. Fordítva szállnak. A földhöz vonzódnak. Fehér fallá, hóemberré, hógolyóvá szeretnének válni, nem sárrá.

Szálltukban a hópelyhek arca – a lámpás világánál – lángoló. Hajuk vagy szakálluk csiszolt gyémántnál ragyogóbb. Mire gondolnak?

Ha a templom ablakai előtt szállnak, kerekre nyílik szemük a csodálkozástól. Hárászkendőbe burkolózott öreg néniket látnak görnyedni a padokban; színes télikabátos gyermekeket a padokban – évszázados hagyományokat tisztelve – egymás mellé ültetve az első sorokban; fekete kucsmás, bekecses, bundás férfiakat a jobb oldalon. És a máskor palotafényben pompázó templom ablakszemein nem szűrődik ki világosság.

De nincs sötétség, hiszen szerre kapnak lángra a gyertyák a karácsonyzöld-reménységű koszorún. A szerre gyúló fényforrások mellett mindig megfogadjuk a következő hétre kirótt jócselekedeteink változó, gyarapodó ígéreteit, azzal a reménnyel: megvalósíthatjuk, a jászolhoz vihetjük.

A gyermekek jócselekedet-ajándékokat készítettek az angyalváró fára. A gondoktól megfáradtak imák-elmélkedések mellett hangolódtak át az „elmúlik ím’ a bűnnek éje” hangulatára. Hogy ma este szívből szólhasson a Glória és a „Légy üdvözölve, szent karácsony, mert földre hoztad az Eget”.