Vízi Elemér: a hit nem magánügy

– Életének fiatalkori szakaszában mik voltak azok az élmények, behatások, amik igazán mély nyomot hagytak önben?

– A hitem nagyszüleimen keresztül vált élővé, mivel ők neveltek hatéves koromig. Velem imádkoztak, elvittek templomba. A templomi közeg, az oltár közelsége, az ünnepek misztériuma, az isteni világ jelenléte, mind mélyen megérintettek. A faluban is sokan biztattak, jó volt tapasztalni, hogy egy közösségből jövök. Gyermekkoromban a kulturális élet szempontjából nem volt nagy választék a falvainkban, városon sokkal több impulzus, behatás éri az embereket. Nekem Isten köré fókuszálódott az életem, az érdeklődésem, a figyelmem. Emlékszem arra is, hogy gyakran játszottunk szentmiséset az öcsémmel és barátaimmal, én voltam a pap – ez is formálta bennem a későbbi elhivatottságot. Nagyanyám sokat mesélt a Jóistenről és a gonoszról is, így gyermeki világomban a láthatatlan, szellemi valóság is jelen volt. Később jött a ministrálás, az oltárszolgálat.

– Meséljen a római szolgálathoz vezető útjáról, és arról is, hogyan választotta a jezsuita rendet.

– Teológiai tanulmányaimat Gyulafehérváron kezdtem, majd Németországban folytattam. Végig az élt bennem, hogyan segíthetnék az embereknek közelebb kerülni Istenhez. Képzésem során különösen a lelkigyakorlatokban mélyültem el: önismeretben, istenkapcsolatban egyaránt. Fél évig önkéntesként Jálics Ferenc atya németországi lelkigyakorlatos házában szolgáltam, ez az időszak megerősítette bennem, hogy ilyen módon is segítsem az embereket.
A szentelések után egyházmegyés papként is tartottam lelkigyakorlatokat, itt tapasztaltam meg, mennyire fontos számomra ez a szolgálat.

Magyarországon vezettem a dobogókői lelkigyakorlatos házat, többedmagammal elindítottunk egy lelkivezető és lelkigyakorlat-kísérő képzést. Ezek mind abba az irányba formáltak, hogy lassan megérkezzek ide, Rómába. Meggyőződésem, hogy ahová kerültem, Isten szándéka szerint történt, egyiket sem én választottam – ezt sem. Még tartományfőnökként kerestük, kit lehetne kiküldeni erre a szolgálatra. Mivel beszélek németül – ami itt alapfeltétel –, részt vettem a lelkiségi munkában, egyre inkább felém fordult a figyelem. Megbízatásom lejártával szabaddá váltam, és minden körülmény összeadódott. Úgy éltem meg, hogy Isten külső jelek által vezette a lépteimet.

Összesen 33 diákunk van, akiknek nagyjából fele szeminarista, a többi fiatal pap, akik tovább folytatják tanulmányaikat. A kollégiumot mindig jezsuiták vezették. Célunk, hogy a diákjaink ne csak tudományos, hanem lelki értelemben is fejlődjenek, lehetőségük van a közép-európai nemzetköziség megtapasztalására, más kultúrák megismerésére és Róma szellemiségével való találkozásra. A házban a német a közös nyelv, de az egyetemeken olaszul tanulnak, és mivel itt élnek Rómában, sok mindent megismernek a helyi kultúrából is. Ezáltal

– Hogyan boldogul egy székely gyökerekkel rendelkező pap itt, Rómában, ebben az erősen multikulturális közegben?

– Bár Róma valóban multikulturális közeg, az én hétköznapjaim mégis inkább egy kis szigeten zajlanak ezen belül. Az intézményben németes a mentalitás, maga a ház is ezt a örökséget hordozza. Itt lelkivezetőként kísérem a papnövendékeket és az itt tanuló papokat, amit meghatározó, fontos szolgálatnak tartok. A kulturális sokszínűséget a diákjaink és az itt élő rendtársak biztosítják elsősorban. A magyar diákok mellett, akik az anyaországból és Erdélyből érkeznek, német, osztrák, svájci, holland, szlovák, ukrán, szlovén és horvát diákjaink vannak. A város valóban sokszínű, de ami számomra igazán megragadó, az a hit koncentrációja, ami itt Rómában tapasztalható.

Székelyföldről jövök, egy erősen katolikus közegből, ahol a vallás nemcsak hagyomány, de identitás is. Rómában ugyanazt az otthonosságot érzem. A katolikus liturgia, akárhol is vagyunk, ismerős – még ha más nyelven is zajlik, a szentmise ugyanaz. Számomra ez adja Róma igazi értelmét:

Még a megválasztása előtt az egyik rendi gyűlésünk mottója az volt: „Krisztussal a határokig” – amikor Ferenc pápa megérkezett, ezt láttam megvalósulni. Meg merte törni azokat a berögzült mintákat, amelyekről azt hittük, hogy egy pápa soha nem lépheti át őket. A lelkekért képes messzire menni – ez ignáci gondolat. Megszólít olyanokat is, akik korábban távol érezték magukat az egyháztól. Emberközeli, egyszerű gesztusaival meg tudja nyitni az emberek szívét.

Már megválasztásakor, a Szent Péter-bazilika erkélyéről is erről beszélt: az egyház legyen együtt haladó közösség. A szinodális folyamat, amit elindított számunkra, európaiak számára, különösen fontos. Ebben az individualizmus uralta világban

Ez a szemlélődés: nem a vágyaimat vetítem a valóságra, hanem azt látom, ami van. Ebből a figyelemből születhet meg az igazi kapcsolódás – magammal, a másikkal, Istennel.

– Amennyiben nem jezsuita atya lenne, mivel foglalkozna?

– Belenőttem ebbe a szolgálatba, de biztos vagyok abban, hogy akkor is emberekkel foglalkoznék. Ahogy most a hit, a vallás és a lelki élet dimenziójában segítem az embereket Isten felé, ugyanúgy segítenék akkor is, csak talán más eszközökkel. Számomra az Istenre és az önmagamra találás szorosan összekapcsolódik – ha valaki rátalál Istenre, akkor önmagára is rátalál. Talán hittanárként, lelkigondozóként, pszichológusként vagy terapeutaként dolgoznék, mert ezek a szakterületek is az emberi lélekhez visznek közel.

Őszintén mondhatom, az én hivatásom a legszebb. A Jóistennel foglalkozunk, rá figyelünk, róla beszélünk, és vele keresünk kapcsolatot, miközben persze a saját küzdelmeinkkel is szembenézünk.

Ez az, amiért hálás vagyok.