„Addig szeretnék dolgozni, amíg az embereknek szükségük van rám”
Fotó: Borbély Fanni
Több mint hatvankét éve dolgozik a tanügyben, és mind a mai napig azt vallja, hogy az emberekkel csak úgy lehet dolgozni, ha bízunk bennük. Ráduly Erzsébet nemrégiben töltötte a 84. életévét, meghatározott napi munkaprogrammal aktívan éli mindennapjait. Gyermekkora meghatározó eseményeiről, arról a szilárd értékrendszerről mesélt, amely tanári pályafutásának az alapját adta.
2024. november 17., 18:592024. november 17., 18:59
2024. november 18., 12:472024. november 18., 12:47
– Milyen útravalóval indult el a szülői háztól?
– Nálunk a családi értékrend arra alapozott, hogy a legfontosabb támaszunk érzelmileg is, erkölcsileg is a család. A gyermek lényeges kérdés volt, nagy hangsúlyt fektettek a gyermeknevelésre, a tanulásra, a tudásra, az istenhitre való nevelésre, tehát mindazokra a keresztény és sajátos székely erkölcsi értékeknek az elsajátítására, ami bármilyen körülmények között biztosította azt, hogy ne legyünk befolyásolhatóak, bármit bárkinek ne higgyünk el, és legyen tartásunk. A háború előtt Ojtozban élt a családunk, az édesapámnak ott volt egy osztrák–magyar–svájci cégnél munkahelye, többek között sodronyokat építettek. Apám 1939. szeptember elsejétől mozgósítva volt, akkor tört ki a második világháború. A sodrony hadifelszereléseket szállított, ezért karbantartása nagyon fontos volt. Érdekes módon
Függetlenül attól, hogy leánygyermek voltál-e vagy fiú, megvolt az elvárás, hogy hogyan kell különböző helyzetekben a megfelelő módon viselkedni, hogyan kell érzelmeiden, indulataidon uralkodni. Jó útravaló volt, mert furcsa, zavaros időket éltünk át. Elég katonás jellegű nevelésben részesültem, ami a családunk ősi székely hagyományaira is épült.
– Milyen emlékeket őriz az ojtozi mindennapjaikról?
– 1940 és 1944 között a kis-magyarországi rezsim alatt az a vidék is virágzott, de volt egy sajátos katonai hangulata. Bárhová néztél, mit láttál? Hegyet, erdőt és katonai laktanyákat. Ez az életem első négy évét eléggé befolyásolta, mert alig az ébredező tudatomban az egyenruháktól való félelem is itt alakult ki, noha konkrét okom nem volt, hogy féljek. Mindennap katonai indulókra ébredtünk, a menetelések, hadgyakorlatok hozzátartoztak egy akkor járni alig tudó, és beszélni akkor tanuló kisgyerek életéhez. Az ojtozi gyermekkori emlékeim még most is, 84 éves koromban is visszatérnek.
Főleg az maradt meg négyévesen, hogy nagyon sok ismerős fiatal katonát láttam a szomszéd falvakból, olyanokat, akik dezertőrök lettek, és férfiruhát kerestek. Emlékszem, ami férfiruhát nagyanyám kimentett, azt mind odaadta nekik. Nem is tudom, hány ember életét mentette meg, még akkor is, ha tudta, hogy ez mivel jár. Én az első ilyen nagy „helytállást” nagyanyámtól láttam, aki minden helyzetre talált megoldást.
A háború végső szakaszában, 1944 szeptemberében menekülnünk kellett Ojtozról, elindultunk a családunk – nők és gyermekek – nagyanyámnak a vezérletével az ismeretlenbe.
– Szentkatolnáig menekültek, és végül ott is maradtak. Milyen évek következtek?
– A család többi része visszament Bereckbe és Ojtozba, mi maradtunk Szentkatolnán, mert ott volt lakás, amit rendbetettünk, kert, föld, és édesapám folytatta a munkáját a háború után is. Sajnos akkor kezdődtek olyan megpróbáltatások, amire a mai napig nincs válaszunk: három vagy négy évig hetente házkutatások voltak az egész rokonságnál, nem tudtuk, mit kerestek. 1947-ig elég zaklatott életünk volt, de túléltük, a családunk megerősödve került ki ebből az eléggé zavaros helyzetből. A többi se volt könnyű, de a családnak mindig volt egy konkrét túlélési stratégiája. Egy példát említek:
Fotó: Borbély Fanni
– A pedagógusi pályát választotta. Miért?
– Kézdivásárhelyen volt egy nagyon jó tanító- és óvónőképző, az én generációmból sokan oda iratkoztak be. Nálunk a pedagógusi szakma szinte családi jellegű foglalkozás volt. Az iskoláimat Szentkatolnán kezdtem, Kézdivásárhelyen végeztem, az érettségi után a Babeș–Bolyai Egyetemre felvételiztem, 1962-ben végeztem történelem-filozófia szakon. Az egyetemi évek alatt is elég nehéz időszakot éltem át, tanúja voltam a nagy repressziónak, amit azok ellen indítottak, akik valamilyen formában részt vettek a magyarországi forradalomban, és szimpatizáns akciókat szerveztek. Emlékszem, volt egy nagy közgyűlés az egyetemen, több mint hatvan diák nevét olvasták fel, akiket az egyetemről nyilvánosan kicsaptak. Elsőéves voltam, úgy meg voltam rémülve, hogy még lélegezni sem mertem. Aztán egyesítették a két egyetemet, a Babeșt és a Bolyait, és feltevődött a kérdés, hogy hogyan tovább. Volt, aki azt mondta, hogy románul nem tud, megy haza, én se tudtam valami jól akkor még, de azt mondtam, hogy én haza nem megyek, ha kell, hottentottául is megtanulok, de maradok. Lehetetlent nem ismertem. Azért mentünk oda, hogy tanuljunk teljes gőzzel, teljes erőbevetéssel.
Bukarestbe kellett menni a kinevezésért, országos szinten ötödiknek választhattam. Három magyar középiskolában – Csíkszentmártonban, Csíkdánfalván, Maroshévízen – volt meghirdetve állás, Csíkszentmártont választottam, tanári pályám első szakasza itt kezdődött.
– Milyen volt a hatvanas évek elején Csíkszentmártonban történelem-filozófia szakos pályakezdő tanárnak lenni?
– Úgy tekintek arra az időszakra, mint az inaséveimre. Ott kerültem közelebb az emberekhez, mint osztályfőnök és mint tanár, mert kultúrmunkát, tudományterjesztő tevékenységet is kellett végezni, nagyon sok elvárás volt a tanárokkal szemben. „Szerencsém” volt, hogy a kollektivizálás már véget ért márciusban, és nem kellett menjünk szervezni, mert az idősebb kollégáktól ezzel kapcsolatban is rengeteg történetet hallottam, úgyhogy azt kell mondjam, örvendtem, hogy ebből kimaradtam. De volt egyéb, a beiskolázásra nagy hangsúlyt fektettek. Akkor
Én olyan osztályban lettem osztályfőnök, ahol 18 ilyen diák volt, ők a többiektől három-négy évvel voltak idősebbek. Nehéz volt, de így tanultam meg, hogy mit jelent határozottnak lenni. A valóságban féltem tőlük, de nem mutattam, ők csak azt látták, hogy bátor vagyok, és tudok velük bánni. Kemény iskola volt mindenféleképpen. Tizenegy évet tanítottam Szentmártonban, ebből nyolcat ott is laktam, szerettem az embereket, a diákokat, majd felköltöztünk Csíkszeredába. Három évet ingáztam, ami egyaránt megedzette a szellemi és fizikai munkabíró képességemet.
– A következő állomás Csíkszereda, a mai Márton Áron Főgimnázium, ahol generációk sokaságának egyengette útját.
– Nagyon termékeny időszak következett, a gimnáziumból többszáz diákom végzett közgazdasági egyetemen, jogászok, törvénybírók, jogtanácsosok, ügyvédek lettek egykori tanítványaim közül sokan. Nagyon jó emberanyaggal dolgoztam. Az volt az elvem, hogy ha a diákot megfelelőképpen motiváljuk, ki lehet hozni belőle a maximumot. Tanári pályám során nagyon jó viszonyt ápoltam a diákokkal, mind a mai napig sokukkal tartom a kapcsolatot. 2008-ig tanítottam a gimnáziumban, de mindemellett még a Sapientia EMTE-n is voltak óráim, felkészítőket tartottam közgazdaságtanból, de még a brassói almérnöki egyetem csíkszeredai kihelyezett tagozatán is tanítottam.
Hattyúdal – ez is lehetne a cím ennek a fejezetnek az életemben. Egy teljesen más érdeklődési körre kellett rákapcsolódnom, de A-tól Z-ig végigtanultam mindent, sebészetet, belgyógyászatot, bőrgyógyászatot. Ha valamit elfelejtek vagy nem jut eszembe, akkor előveszek egy szakkönyvet, belenézek, és mindemellett követem a legújabb kutatási eredményeket is. Nevelési igazgató és osztályfőnök is vagyok a Louis Pasteur Egészségügyi Posztlíceumban, egészség- és orvosi szociológiát, egészségnevelést, betegségmegelőzést, ápolásetikát, gerontológiát és geriátriát tanítok.
Fotó: Borbély Fanni
– Az interjúegyeztetés során jegyezte meg, hogy mind a mai napig konkrét napi munkaprogramja van.
– Minden nap foglalkozom idős csoportokkal, mentálhigiénés tevékenységem is van, amire szintén átképeztem magam. Tanfolyamokat is végeztem, de autodidakta módon is nagyon sokat tanulok, és sok súlyos beteg embernek adok lelki támaszt, hogy bízzon a gyógyulásban.
Ezen kívül rendszeresen sétálok, tornázom, és főleg az agyamat tornáztatom. Nyilván az aktív időskor nem csak arról szól, hogy ésszerűen kell táplálkozni, hogy mozogni kell, hanem a saját lelki gondozásra is nagy hangsúlyt kell fektetni.
– Számos történelmi változást élt meg, mi adott erőt a nehéz időkben?
– Az én értékrendszeremnek a csúcspontja a hit: az Istenbe, az önmagamba és az emberekbe vetett hit. Persze a korona csúcspontja az Istenbe vetett hit, de önmagamban is kell higgyek, és ehhez nagyon sok önismereti tréningre volt szükség. Több mint 62 éve dolgozom a tanügyben,
ha te rálegyintesz az emberpalántára, hogy ez már nem ér semmit, akkor te önmagadnak is rúgtál egy öngólt. Ehhez kapcsolódik a tisztelet, az alázat. Ez utóbbival kapcsolatban sok vitám van, mert azt mondják, hogy az alázat kiment divatból. Kiment divatból annak, aki nem érez tiszteletet az embertársai iránt. De van bennem egy nagy adag szolidaritásérzés is, hogy segítsek annak, aki megérdemli, vagy ha egy adott helyzet megkívánja. És ott van a szeretet. Ha olyanokért dolgozunk, akiket szeretünk, akkor sosem vagyunk fáradtak. Fáradt életmód – ezt az érzést nem ismerem. Mindig van annyi erőm, hogy még a fizikai fájdalmon vagy éppen valamilyen rossz híren is felülemelkedjek, erőt merítsek és folytassam, mert úgy érzem, hogy van értelme.
Ez vonatkozik a családomra, az iskolára, a baráti körömre. Nagyon széles körű baráti köröm van, hetvenéves barátságokat is ápolok, büszke vagyok arra, hogy az emberek mellett kitartok jóban és rosszban egyaránt.
Fotó: Borbély Fanni
– Milyen tanácsot adna egy pályakezdő pedagógusnak?
– Lehet meglepő, de az első tanácsom a fizikai megjelenéssel kapcsolatos. Egy tanárnak kifogástalan megjelenése kell legyen fizikai szempontból is, kifogástalan kell legyen érzelmileg is, lelkileg is. Nem mehetek be kopott pólóban, kitépett farmerben az órára. Az iskola szent hely, ahol megvannak a viselkedési normák. Én a mai napig úgy megyek be a Márton Áron Főgimnáziumba, mintha a somlyói templomba mennék. A tanár legyen egy igazi egyéniség, el kell tudja magát fogadtatni. Szinte azt lehet mondani, hogy
Ez művészet. Tisztelem és becsülöm, hogy nagyon sok gimnáziumi tanárnak doktori címe van, de felteszem a kérdést, hogy mit takar ez emberileg? És mennyivel vagyok én több emberként? Mert mi az iskolában nem tudósokat nevelünk, hanem a tudomány iránt érdeklődőket. És fontos az otthonról hozott szilárd értékrend. Akit ezzel indítanak el otthonról, azokra a nagy izmusok nem hatnak. Nekem a tantárgyam ideológiai jellegű volt, nagyon szépen megtanítottam, de nem tudtam vele azonosulni. Néha magamnak feltettem a kérdést, hogy nem voltam-e egy kicsit képmutató. Nem. Bennem volt a tökéletes munka iránti maximalizmus, és én tettem a dolgom. Nehéz idők voltak, amikor meg kellett éljek. Ez egy komoly túlélési stratégia volt.
– Engem mindig lenyűgözött a tanárnő kifogástalan eleganciája, kalapgyűjteménye.
– A kalapgyűjteményemből már ajándékoztam a Csíki Játékszínnek is, de még mindig húszon felül van a számuk. Igen, igényes vagyok nem csak önmagammal, hanem környezetemmel szemben is. Reggel felkelek, s mindent elrendezek, addig nem megyek el sehova. De mindemellett az embernek a lelke is tiszta kell legyen.
– Van az életének olyan mozzanata, amit talán ma másként oldana meg?
– Nincs. Mehettem volna egyetemi tanárnak, de én abszolúte nem bántam meg, hogy nem mentem, bár egész életemben tanultam. A család megszokta, hogy mindig elsőnek kelek, utolsónak fekszem. Sokszor kérdezték, „mondd meg őszintén, hogy felkeltél-e már, vagy le se feküdtél?”. Egy alkalommal egyik egyetemi találkozón felöltöztettek Stefan Pașcu akadémikusi tógájába a kolozsvári Tudományos Akadémia székházában, hogy tartsak egy akadémiai diszkurzust. Ez volt az egyetemi találkozónak a fő témája, én pedig gond nélkül megtartottam.
– Novemberben töltötte be a 84. évét. Ön szerint mi a legfontosabb az életben?
– Az Isten és az ember szeretete. Ha azt a Szent Ágoston-i gondolatot követjük, hogy azért szeret titeket az Isten, hogy tudjatok ti is szeretni, akkor van erőnk, kitartásunk, és a nehézségeket is könnyebben elviseljük.
A cikk először lapcsaládunk hetilapjában, a Heti Hírmondóban jelent meg 2024. november 14-én.
Mindössze négy napirendi ponttal tartottak rendkívüli tanácsülést Gyergyószentmiklóson, csütörtökön. Négy tömbházfelújítási projekt előkészítése volt a téma, de összesen tizenegy tömbház hőszigetelése a cél.
Prevenció, ismeretterjesztés, szakmai előadások, de mindez közérthetően – négynaposra bővült a Székelyudvarhelyi Városi Kórház által második alkalommal megrendezendő kórháznapok, amelynek népszerű külföldi meghívottjai is lesznek idén.
Szovátán, a parajdi úton gyulladt ki egy személygépkocsi csütörtökön délután.
A kormány csütörtöki ülésén elfogadta az Országos Beruházási Társaságon (CNI) keresztül, illetve az Anghel Saligny közművesítési programból finanszírozott beruházások prioritásait meghatározó jogszabálytervezeteket.
Az eddig elvégzett laboratóriumi eredmények szerint baktériummal fertőzött élelmiszerek okozták a tömeges rosszullétet a hétvégi szászrégeni bálon.
Több mint tíz éve kezdődött el a szentegyházi városi piac szomszédságában lévő, idejét múlt napköziotthon helyére elképzelt új intézmény tervezése: hat tervet kellett elkészíteni, amíg meglett a megfelelő. A Hófehérke napközit csütörtökön avatták fel.
A kormány keresi a módját annak, hogy hosszabbítsa meg a gázársapka hatályát – közölte a csütörtöki kormányülésen Marcel Ciolacu.
Két részletben összesen 800 lej támogatást kapnak idén a kisnyugdíjasok - erősítette meg Marcel Ciolacu miniszterelnök a csütörtöki kormányülés elején.
Elkezdődött az új hulladékszigetekhez tartozó kártyák kiosztása Székelyudvarhelyen is, a városháza arra kér minden érintettet, minél hamarabb vegyék át a kártyákat, hogy elindulhasson az új rendszer.
Életét vesztette az a két Maros megyei kiskorú, akik szerda délután játék közben egy vízgyűjtőbe zuhantak – értesít a Maros Megyei Rendőr-főkapitányság sajtóosztálya.
szóljon hozzá!