Öt évtized Isten szolgálatában

Papok és püspök, senki sem tudja, mikor vonják felelősségre vagy mivel büntetik hivatali, vallási, lelkiismereti kötelezettségeinek teljesítése miatt. S ha ebben a légkörben és szoros gyűrűben lélegezni akarunk, a törvényellenesség vádját szegezik mellünknek.”

„Ezt hirdessétek”

Az ötven éve felszenteltek főpásztori útravalója: „Ha a szeretet a világban megfogyatkozik, a keresztényeket terheli a felelősség, és a keresztények között is elsősorban azokat, akik a szeretet nagy titkának és forrásának, a szentmisének boldog birtokosai. (…) Ezt hirdessétek. Erre kell testvéreiteket megtanítanotok, s főleg ebben kell elöl járnotok jó példával.”

Közmondásos Vilmos atya derűje, kitartása és megértő szeretete. Az udvarhelyi Kis Szent Teréz-plébániatemplom miséinek időpontjai előtt – hetvenhét éve ellenére – fiatalosan szaporázza lépteit a Rózsa utcából a Bethlen-lakótelep felé. Majd’ másfél évtizede gyóntat, misézik, besegít ott nyugdíjasként a lelkipásztori teendőkbe – hirdeti, amit szentelő püspöke rá bízott. Papi jelmondata – Sursum corda! Emeljük fel szívünket! – szerint, amit a prefációból választott. Legszerethetőbb tulajdonsága, hogy soha nem húzza össze a szemöldökét.

Visszatekintő

Az aranymisés pappal életének szívmelengető, meghatározó élményeiről beszélgettünk. Kilencgyermekes oroszhegyi családban született 1940. március 6-án. Hét testvérével ülheti idei papi jubileumát. Szülőfalujában tanult, egy év kimaradás után kezdte a kántoriskolát Gyulafehérváron, és az érettségit követően egy év múlva iratkozott be a szemináriumba. Szívesen emlékszik vissza a szép hat évre. Szigorúság volt a zárt közösségben. Úgy éltek, mint egy nagy családban, ahol a tagok megismerték, megszerették egymást, viccelődtek, és bosszantották is időnként a másikat. A szilveszteri tarka esten aztán mindent megbocsátottak egymásnak. Amikor ősszel visszatértek az iskolapadba, megosztották nyári csínytevéseiket, amelyeket aztán „visszahallottak” a Mikulástól a csodálatos közösségi estén – mondta nevetve.

„… élni akarnak”

Szünidőkben dolgoznia kellett: napszámosként, az útügynél, a cséplőgép mellett. Mai napig kavarog lelkében egy akkori emlék. Négy testvérével eprészni mentek Varságra. Ebből az erdei gyümölcsből keveset találtak, de már érett a málna. Egybeszedték. Reggel négy órakor gyalog indultak Oroszhegyről. A Szejkén kakaslövészet volt, de mentek tovább. Vilmos diák fején volt a kántoriskolás egyensapka. Az udvarhelyi barátok temploma elé érkeztek „a naccságák és urak”. A hatlejes eper-málnára alkudni próbáltak. (Reggel ugyanis maximálták az árakat, négy lej fölött nem kínálhatták volna.) Amiért nem adták olcsóbban, valaki rendőrt hívott. A biztos kikérdezte: hány kilométer Varság Oroszhegytől, és onnan Udvarhely? Hányan vannak testvérek? Mikor keltek? Aztán a garasoskodó, piacjáró felnőttekhez fordult:

Egykettőre szétkapkodták a vevők az „epermálnát”. Szüleik el sem akarták hinni, mennyi pénzt kaptak a vegyes gyümölcsért.

Áron püspök tanítványai

A kommunista világban csökkenteni kellett a kántoriskolások és a szeminaristák létszámát. Közel kétszázan tanultak akkoriban a teológián, az udvarhelyi kerületből huszonöten voltak egyszerre. A rengeteg szigorú törvényt év elején felolvasták. De diákcsínyek mindig voltak – jegyezte meg kuncogva Vilmos atya.

A diákok jártak át a püspökhöz a lelkipásztorkodástan órákra. Csodálatosak voltak az előadásai. Szégyen volt, ha nála valaki nem készült. Csak ránézett a diákra… Nagyon következetes volt. Családtagjaikat is név szerint megjegyezte. Máig emlékezetesek a székesegyházban tartott szentmiséi.

Legbecsesebb papi emlékei között tartja számon a püspök szabad mozgású korszaka első bérmakörútjának bözödújfalvi állomását. Reggel nyolc órakor érkezett a plébániához. Nem kellett kiparancsolni a sok vallású – ma már sajnos csak az „elárasztott” nevű, emlékekben élő – falubelieket. Áron püspök lelkes volt, meghódította a népet. „Minden édesanya számára a legkisebb gyermeke a legkedvesebb – ilyennek érezte az idősödő főpap Bözödújfalut.

Az udvaron, a nagy eperfa alatt a filiák képviselőivel közösen fogyasztották el az ebédet. A nagy melegben jólesett a műtrágyával töltött cseberben hűtött sör, a fagyis a jéghasábok közötti tégelyből nem győzte mérni a nyalánkságot. Búcsúzáskor leállt a forgalom az úton, a nép nem tágított. Csodálkozva említi, mennyire megdicsérte őt, a „fiatal tacskót” Áron püspök.

Papi évek

Egy munkálkodás nyomán megroppant a hátgerince, főpásztora Székelylengyelfalvára helyezte, amíg kierősödött. Állomáshelyei sorában húsz évre Máréfalva következett, ahol „megragadta a sok munka”. Az 1974-től ott születettek keresztelő papjukként tartják számon; sokan eskető plébánosukként beszélgetnek vele életeseményeikről. Kilenc további szolgálati évét Csíkmadéfalván töltötte. Budapesten kezelték a hátgerincét 2003-ban, úgy kérte a nyugdíjazását, hogy ahol tud, segít. Tizennégy éve Udvarhelyen él, és Homoródremetébe is szívesen jár ki. Utóbbiról színes történeteket mesélt. Nincs olyan, aki ne szeretné a Kis Szent Teréz Egyházközségben – vallja.