Amalfi-part: inkább télen, mint nyáron

Természetesen nemcsak télen, hanem ősszel vagy tavasszal is kirándulhatunk ide, de ha mondjuk január és július között kellene választanunk, az utóbbit gondolkodás nélkül húzzuk ki. A hidegtől nem kell tartani, hiszen itt most is 12 fok körüli a nappali hőmérséklet, de egy hét múlva akár a 15 fokot is elérheti – aki erre hitetlenül rázná a fejét, vessen egy pillantást arra a november elején készült fotóra, amelyen napozó fürdőzőket láthatunk.

Summa summarum, bár egy city break erejéig mindenképp érdemes ellátogatni ide, és nem némely utazásiblog-szerző hőzöngős megállapítása miatt, miszerint aki nem járt itt, az nem is látta Olaszországot, mert ezzel nem értek egyet. Hanem azért, mert tényleg elképesztően szép. És az sem elhanyagolható szempont, hogy október végétől a Wizz Air járatot indított Bukarestből Salernóba, és bizony az a legoptimálisabb hely az Amalfi-part felfedezéséhez.

A kalandozó magyaroktól Nagy Lajosig

Szokásunkhoz hűen kezdjük magyar vonatkozásokkal, még ha nem megyünk olyan messzire vissza, mint annak idején a székely-etruszk rokonságot bizonygató Magyar Adorján vagy Szőcs István néhai kolozsvári művelődéstörténész, mely elmélettel újabban Mario Alinei olasz nyelvészprofesszor kutatási eredményei is klappolnak. Azt is csak feltételezni merjük, hogy a 937-ben a közeli Benevento környékén sok zsákmányt ejtő kalandozó magyarok esetleg ide is eljutottak.

Arra nézve sem találtunk perdöntő bizonyítékot, hogy – amiként azt egyesek tudni vélik – I. (Szent) László királyunk unokaöccse, II. István (1116–1131) élete végén megfordult volna Salernóban, új irányt akarván szabni a magyar-normann diplomáciai kapcsolatoknak. Merthogy ez idő tájt, a 10. század elejétől ezen a vidéken a normannok, vagyis a vikingek utódai voltak az urak, akik tényleg keresték, illetve próbálták szorosabbra fűzni a magyarokkal való szövetséget Bizánc ellenében. És II. István az 1120-as évek elején tényleg feleségül vette Róbert cápuai normann herceg leányát, és az évtized végén tényleg háborút viselt II. János bizánci császár ellen.

Az viszont már forrásokkal alátámasztható, hogy az András herceg meggyilkolásának megtorlását célzó második nápolyi hadjárata során, 1350 nyarán I. (Nagy) Lajos, aki apjával, Károly Róberttel együtt a Salerno hercege címet is birtokolta, megszállt a helyi vezetők által számára tálcán felkínált városban. A magyar királyt ünnepélyes küldöttség fogadta, és pazar vendéglátásban részesítették, cserében viszont ő is nagylelkűnek bizonyult, a katonáinak még azt is megtiltotta, hogy fegyveresen sétáljanak az utcákon. Végül négy napig maradt itt, miközben a szomszédos Amalfi, Ravello, Scala és Castellamare hódolatát is fogadta; később ezek a települések mind visszakerültek a nápolyi uralkodók fennhatósága alá.

Arra is vannak utalások, hogy az Aquinói Szent Tamás által az orvostudomány városaként aposztrofált, részben szamnisz-etruszk, részben római alapítású Salerno híres, 1812-ig folyamatosan működő orvosi „egyetemén”, a Schola Medica Salernitanán magyar nemesek és papok is tanultak, az itteni iskola hatása ugyanis mind a gyógyászati kéziratokban, mind a gyógynövényismeret terén kimutatható a középkori magyar medicinában. Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy az intézményben a 900-as évektől hallgatónőket (mulieres salernitanae) is oktattak, sőt az 1050-es évektől női tanárok is tanítottak!

Ahol Márai is szeretett élni

Aztán – hogy egy nagyot ugorjunk a 20. századig – Márai Sándor is itt élt 1967 és 1979 között. A szovjet elnyomás elől 1948-ban hazájából emigrálni kényszerülő író 1952-ig a nápolyi Posillipo negyedben lakott feleségével és kisfiukkal, Jánoskával. Utána 15 évet húzott le Amerikában, majd visszaköltözött Olaszországba, és Salernóban telepedett le. (Ha valaki fel szeretné keresni egykori házát, a Via Trento 64. szám alatt találja.)

Minden reggel lejárt úszni a tengerhez, gyakorta látogatta az Amalfi-parti városokat, továbbá Paestumot, Castellammarét, Gragnanót és Cava dei Tirrenit, amelynek dómjában egy Szent István királyunkat ábrázoló, megfakult freskót is felfedezett. (Vajon mikor, miként került az oda?) Tetőteraszi nyugágyában boncolgatta magában a világ nagy kérdéseit, ami annyira jól inspirálta, hogy 12 év alatt 12 kötetet tett le az olvasó asztalára. Halála (1989) után szobrot állítottak neki a tengerparton, de azt 2008-ban ellopták, és csak 2023-ban sikerült „pótolni” a Márai Kulturális Társaság jóvoltából.

Az Amalfi-part nyüzsgő kapuja

Mint említettük, az Amalfi-part felfedezéséhez Salerno a legjobb kiindulási pont, elsősorban az árak miatt, amelyek ugyan itt is legalább 30 százalékkal magasabbak mondjuk Nápolyhoz viszonyítva, hogy Bariról ne is beszéljünk, de még mindig alacsonyabbak az Amalfiban és Positanóban alkalmazottakhoz képest, ahol bizony 20 euró körül mozog a pizza ára, és 10 euró alatt nemigen ittunk csapolt sört étterem teraszán. No ezért is jobb téli időszakot választani az utazáshoz – kevesebb fogy belőle!

Másodsorban meg keddenként és szombatonként a Salerno Costa d'Amalfi Repülőtérre érkezik meg a Wizz Air menetrend szerinti gépe, amelyre jelen sorok írásakor, január 25-i indulással (és január 28-i visszaúttal) 226 lejért lehetett (volna) jegyet foglalni. Ez azért egészen tűrhető. Tulajdonképpen az Amalfi-part nyugati végétől is kezdhetnénk a vidék bejárását, de ahhoz Nápolyba kellene leszállnunk, onnan még szűk másfél óra vonatozás várna ránk Sorentóig, és további 50 perces buszozás Positánóig.

Salerno repülőteréről a minden érkező géphez külön hozzárendelt busszal juthatunk be 40 perc alatt, 5 euró ellenében a városba (a sofőrnél kell fizetni, és a járatonkénti különbusz visszafele is érvényes), ahol már érződik, hogy Olaszország egyik legfelkapottabb régiójában vagyunk. A központi részen, közvetlenül a dóm mellett három éjszakáért 1050 eurót számoltak fel egy 4 hálószobás, amúgy teljesen rendben lévő, de főzésre alkalmatlan apartmanért.

Igazából az éttermekben érezni az árbéli különbséget, márpedig a halat, kagylót, garnélát és egyéb tengeri herkentyűket tartalmazó halászlét házilag nem lehet elkészíteni, de még az arancinit sem. Csakhogy itt még mindig olcsóbban vacsorázhatunk, mint mondjuk Majori Ristorante Torre Normanna nevű vendéglőjében, amely tökéletesen alkalmas a dőzsöléshez. No de az említett, helyi specialitásként reklámozott halászlét sem érdemes napi menübe iktatni, miután 20-22 eurót is képesek felvasalni érte.

Maga Selerno egyedi módon ötvözi a kulturálisélmény-tárat a tengerpart kínálta látvánnyal, szűk utcáin órákig lehet bolyongani anélkül, hogy megunnánk. Ha pedig elfáradnánk – és gyalogos városnézés esetén erre azért van esély – bőven válogathatunk az egymás mellett sorakozó kávézók, sörözők, trattoriák közül. Ez utóbbiak estéhez közeledve szó szerint gombamód megszaporodnak, mint ahogy az erkélyünk alatti kis téren is rendszeresen megjelentek a kockás abroszos asztalok és székek 8 óra után, hogy aztán reggelre hűlt helyüket találják a pénzügyi meg egyéb ellenőrök, ha netán keresték volna.

A nevezetességeit külön nem taglaljuk, hiszen azok könnyedén fellelhetők a világhálón, csupán annyit bocsátanánk előre, hogy a 11. században II. Róbert normann herceg által építtetett dómban őrzik a város védőszentje, Máté apostol valamikor a 10. században idehozott ereklyéit, továbbá az első magyar szenteket felavató VII. Gergely pápa is itt halt meg 1085-ben.

Itália ékköve

No, és akkor az Amalfi-part. A hegyi településeket összekötő, az Istenek ösvényének, vagyis Sentiero degli Deinek is nevezett 72 kilométeres szakaszon bérelt autóval is végigaraszolhatunk, de akkor a sofőr túl sokat nem fog látni belőle, hiszen az egymást követő hajtűkanyarokból folyamatosan előbukkanó autóbuszokra és egyéb járművekre kell figyelnie, az utastársai pedig többet fognak hüledezni a látványtól, mint álmélkodni. Meg aztán parkolni amúgy sem tudnánk! A közvetlenül a tenger mellett néhol százötven méter magasan kanyargó, ijesztően keskeny utat még IV. Ferdinánd nápolyi király létesítette a 19. század közepén, de akkoriban nem volt ilyen forgalom, és többnyire lovas kocsikkal közlekedtek rajta.

Másnap olyan, 24 órára érvényes jegyet vásároltunk 10 euróért az egyik trafikban, amellyel a Salerno és Amalfi között közlekedő SITA-buszok bármelyikére elvileg bárhol felülhettük, illetve leszállhattunk mindkét menetirányba. A gyakorlatban ez úgy működött, hogy amikor Maioriból hazafele tartottunk volna, a megállóban egymás után suhantak el előttünk a fél óránként közlekedő buszok, mert egyiken sem volt szabad hely! Vajon mi lehet itt akkor nyáron? Végső elkeseredésünkben azt a furfangos megoldást eszeltük ki, hogy visszamentünk Amalfiba, a végállomásra, és ott az elsők között felverekedtük magunkat a Salernóba induló járatra.

Mire hazaértünk, késő estébe nyúlt az idő, de a buszos utazás eme része legalább nem volt annyira hátborzongató, mint nappali világosságban, és megnyugtató érzés volt tudni, hogy más vezet. Az elalváshoz nem kellett hosszú ringatás, de szükségünk is volt a pihenésre, mert harmadik nap Capri legendás szigete várt ránk, amely viszont megér egy külön misét.