Versailles emléke

Manapság, amikor simán belegyalogoltunk a harmadik világháborúba, legalább annyival tartoznánk önmagunknak, hogy felleltározzuk: ismét mit rontottunk el?

Bibó István ad erre több választ is, talán az egyik legnyugtalanítóbb kijelentése ez: „a demokratikus Európa elfelejtett valamit, amit a feudális Európa tudott: a békecsinálás művészetét.” (A világháború és a jelenlegi válság okai-ban – W.)

Bibó szemüvegén nézve a jelen állapotokat szembetűnő, mennyire tapasztalatlanok az európai politikusok – nem a háború!, hanem – az esetleges béke körvonalainak akár felvázolásában is.

Egész egyszerűen nincs meg az ehhez szükséges politikai kultúrájuk, ráadásul a kép kísértetiesen emlékeztet a jó kétszázharminc évvel ezelőtti francia állapotokra, amikor „a hazafiak minden politikai kultúra és gyakorlat nélkül tömegével jelentkeztek politikai szerepre, pusztán érzelmeik hevességére apellálva, másrészt a politikai szerepet egyénileg nem igénylő tömegek is olyan politikai érzelmek, vélemények hordozóivá váltak, amelyekkel – ha mégolyan szertelenek, szubjektívek és emocionális jellegűek voltak is – minden politikának számolnia kellett.”

És – tapasztalatokkal vagy azok nélkül – itt állunk, veszélyesen közel ahhoz a pillanathoz, amikor a politikusoknak kötelező módon a jelenről kell beszélniük. Mert ne feledjük, hogy békeidőben a politikus mindig a holnap, a holnapután bajnoka: olvassuk csak a sajtót, már a címekben is ott virítanak, eléggé zavaró módon a létige feltételes módú jelen idejű alakjai, keveredik ott a volna, lenne, az épülne, megvalósulna, kiemelkedne és ragyogna szebbnél szebb megfogalmazásaival. Mármint gyár, üzem, gyorsforgalmi út, óvoda, LNG-terminál, vagy az orosz gáz nélküli élet forgatókönyvei, amin „dolgoznak”, tehát ez is jövő idő, és feltételes mód.

Az unió vezetői kezdő hajósinasokként próbálják kitalálni a szélirányt, hogy a szennyesvödör tartalma ne zúduljon az arcukba, de a tanulóévek már rég lejártak: napjaik sincsenek hátra addig, amikor arcukba szegezzük a kérdést, hogy akkor ma mi legyen? Mert nem mesékre van szükségünk, hanem olyan közpolitikákra, amelyek megállítják az égnek indult inflációt, az energia- és nyersanyagárak fék nélküli manipulációját, és az ezeket követő legveszélyesebbet: a pánikot és a politikai hisztériát.