Vendégünk Benő Attila

Közhely ugyan kimondani, hogy a nyelv közügy, s ilyen esetben nem egyszerűen a beszélők érdekeltségére kell utalnunk kizárólag – ami persze a legkézenfekvőbb lenne –, hanem ennek a kérdésnek egy olyan vonatkozására például, amely a nyelvet s a nyelvi kérdést nemcsak a nyelvészet illetékességi körébe sorolja. A nyelv mindenekelőtt a gondolkodás, és ezáltal a megismerés kérdése, de lelket, életmódot, történelmet, irodalmat magában hordó élő folyam. Általa nyilvánulhatsz meg emberként és valamely nemzet tagjaként. Szólj, s megmondom, ki vagy…

Tudjuk, nyelv és nyelvhasználó, azaz beszélő igen szoros, egymásra ható, egymást alakító kapcsolatban vannak, amit a nyelvtudomány egyik klasszikusa, Humboldt úgy fogalmazott meg, hogy „azzal a művelettel, ahogy az ember kitermeli magából a nyelvet, egyben bele is szövi magát.” Ezt a gondolatot egy nyelvészeti tanulmányában idézte Benő Attila, a Magyar és Általános Nyelvészeti Tanszék vezetője (Babeş–Bolyai Tudományegyetem). Ennek a bonyolult viszonynak a vizsgálatában áll a nyelvtudomány egyik fontos törekvése, s rögtön hozzá kell tennem, ha e tudomány művelője még költő is, mint Benő Attila, akkor bizonyára még fokozottabban figyel nyelv és beszélő, nyelv és gondolkodás ama viszonyára, amelynek során az ember úgymond beleszövi magát a nyelvbe, hiszen tudnia is, és éreznie is kell neki, hogy mi teszi széppé és jóvá a nyelvet.

A szerző tehát költőként vált ismertté, az 1990-es évek első felében lépett fel mint a rendszerváltás utáni első nemzedék tagja, kötettel is Fekete Vincéékkel, Orbán János Dénesékkel együtt jelentkezett (Csontkalitka, 1995), de egyetemi tanulmányai befejezése óta oktatóként dolgozik, ezért abban a különleges, mondhatni fokozott felelősséggel járó helyzetben van, hogy egy személyben – Arany János szavaival szólva – nyelvész úr és költő. Nyelvész énje így jobban „tudja”, költő énje pedig jobban „érzi” a nyelvet, amelyre reflektál mindennapi tevékenysége során, illetve amelyet „anyagként” és költői hivatása lehetőségeként nem kerülhet meg. Persze, Arany élesen különválasztja a tudóst a művésztől, egyiknek az értelmi megismerést, másiknak a megérzést tulajdonítva: „A nyelvnek is törvényeit: / Széppé, jóvá mi tészi: / Nyelvész urak jobban „tudják”, / A költő jobban „érzi”. (Aisthesis. Megérzés)

Induló költőként a verset hűtlen játszótársának tartotta, ugyanakkor nem hallgatta el érzését, megvallotta ugyanis, hogy e játszótárs „szeszélyességét kezdem megszokni, / mert furcsa barátságunk hosszú távlatúnak ígérkezik.”

Ezúttal mint több kötetes költővel találkozhatnak Benő Attilával a háromszéki olvasók, Egy század arcai című új verseskötetének bemutatóira csütörtökön (18 óra, Tein Kávéház), pénteken ( 17 óra, Incze László Céhtörténeti Múzeum) és szombaton (18 óra, Haszmann Pál Múzeum) kerül sor Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, valamint Csernátonban.