Velem egyetemben

Előre leszögezném, senkinek nem akarom elvenni a kedvét a továbbtanulástól. Nem akarok általánosítani, nem is tudnék. Nem akarok ellenreklámot a szakunknak, mert tényleg megfelelő lehet annak, aki erre teremtetett. Csakis a saját tapasztalataimat osztanám meg, abból is a rosszabbik félét; akad jó is, de ez most nem az az írás.

Amikor elsőévesként nekivágtam az újságírás szaknak, úgy éreztem, jó lesz. Azt hittem, nekem való, jól éreztem magam, a visszajelzésekből ítélve jó is voltam benne. Egészen addig, amíg már nem a maximumot, hanem annál többet akartam belefektetni. A szak három alapvető munkára készít fel: újságírás, rádiózás, televíziózás. Másodéven elkezdtem szerkeszteni egy diáklapot. Hamar rájöttem, nem feltétlenül vagyok jó benne, de nem adtam fel. Minden héten összeszedtem az anyagokat, ha nem volt elég, írtam. Átolvastam a cikkeket, tudásomhoz mérten kijavítottam. Bementem a szerkesztőségbe, betördeltük, kiosztottam az újságokat azoknak, akiknek írásuk jelent meg bennük. Sok hónapon át minden kedden. Minden kedden órákig aggódtam, írtam, sírtam, csináltam. Majd búcsúzóul ennyit kaptam: „soha ne légy szerkesztő!”

A rádiózást alapból nem kedveltem soha. Tudtam, hogy nem vagyok benne jó, de nem is akartam fejlődni. Onnan annyit kaptam távozásul, hogy maradjak az írásnál. A videóújságírás viszont kifejezetten a kedvencemmé vált. Imádtam az órákat, a vizsgafeladatot, amit egy film elkészítése jelentett. Három hónapon át dolgoztunk rajta a csoporttársammal. Nagyjából tízszer vágtuk újra. Aztán a végén „vállalhatatlan”, „minősíthetetlen” és „tanárokat égető” lett.

Bírom a kritikát, szeretem is. Azt, amelyik valahogy így kezdődik „ez nem lett a legjobb, alakíts rajta még itt…” De nem kritikákat kaptunk. Földbe döngöléseket, megalázásokat, amik csupán arra bizonyultak jónak, hogy a kedvemet elvegyék.

Most itt ülök, ölemben a leckével, amit néhány óra múlva vizsga formájában vissza kell adnom. Közben meg azon kattog az agyam, hogy minek? Ilyenkor mi a teendő? Már csak az utolsó száz méter van hátra. De ha pont itt jössz rá, hogy nem neked való?

Szóval, te, aki még pályaválasztás előtt állsz, hozzád szólok: jól gondold át! Hanem, sajnos, a legszebbnek ígérkező éveid koránt sem lesznek annyira szépek…

Bartok Barbara