Véget ér Tóásó Előd ügye

– Aki ismer, az tudja, hogy optimista ember vagyok, és talán ez a szerencsém. Még ha rosszul is mennek a dolgaim, még ha szenvedek is belül, akkor is megkeresem azt a lehetőséget, amellyel ki tudok abból a helyzetből kerülni, és szerintem kitartó is vagyok. Ha nem találom azt a lehetőséget, tovább keresem. Nagyon sok munkát fektettem az ügyembe. Már az elején megtanultam, hogy az ügyvéd is egy ember, a maga hiányosságaival, lustaságával vagy sérülékenységével. Volt olyan ügyvéd, aki el akart adni, és volt olyan ügyvéd, aki kiszállt, mert megfenyegették a családját és a gyerekeit. Csak magamra és a nővéremre számíthattam. Megtanultam spanyolul, a helyi és a nemzetközi jogi eljárásokat, elkezdtük mi magunk írni a beadványainkat. Habár több mozdítható ügyvédem van, és tényleg sok segítséget, tudást is kaptam tőlük, csak saját magamban bízhattam egy ilyen politikai összeesküvés-szappanoperában, amiben belekeveredtem, és még mindig benne vagyok. Szóval megváltoztam, bizalmatlanabb lettem, de a munkamorálom is jobb lett. Jelenleg a nővéremmel másokon is segítünk, főleg külföldön bajba jutott magyarokon, mindenféle állami vagy alapítványi segítség nélkül, mert számunkra jó érzés, hogy felhasználhatjuk a felhalmozódott tudást a jó ügyek érdekében.

A kirakatperekről

– Hogyan látod, ítéled meg a hasonló, romániai kirakat pereket? Mit tehetnek azok, akik ártatlanul hasonló helyzetbe kerültek. Gondolok például Beke István és Szőcs Zoltán, illetve Markó Attila ügyére…

– Figyelemmel kísérem az erdélyi eseményeket. A Beke–Szőcs-ügy kirobbanásakor megkérdezte a véleményemet egy-két jogász, illetve erdélyi magyar szervezet vezetője. Akkor elmondtam, hogy szerintem ebben az ügyben miként kellene eljárni. Ahogy azt is, hogy csak hosszú távon lehet pozitív eredménye. Azt kell, hogy mondjam, ha akkor lett volna egy olyan erdélyi jogvédő szervezet, amelyik ismeri a nemzetközi mechanizmusokat, akkor Bekéék is jóval szerencsésebb helyzettel néznének szembe. Úgy gondolom, a későbbiekben, ha megfelelő utakat járnak be, még eljuthatnak a kárpótlás szakaszáig. Ennél bonyolultabb Markó Attila ügye, hiszen az színtiszta politikai ügy. Személyes tapasztalatom szerint ő egy jóindulatú ember, de különböző politikai háttéralkuk áldozatává vált, amit nem mer kimondani senki. Nagyon sajnálom, hogy menekülnie kellett, és nem folytathatja a munkáját. Az ő ügye is azért tudott – úgymond – elharapódzni, mert a jelenlegi erdélyi magyar jogvédő szervezetek inkompetensek, a román és magyar adólejek és -forintok szétosztásán kívül csak a legminimálisabb munkát végzik el, hogy úgymond elszámoljanak. Pedig Erdélyben a kisebbségi magyarság fennmaradását a különböző nemzetközi politikai és jogi mechanizmusok biztosítják. Ezt névlegesen művelik is, csak éppen elfelejtették szakértelemmel, illetve a kisemberek valós emberi jogi helyzeteivel összekapcsolni.

Tóásó listája

– Hogy kerültél Sepsiszentgyörgyre, milyen terveid vannak a jövőre nézve annak reményében, hogy jelentős kártérítést kaphatsz?

– Magánéleti okok miatt kerültem Sepsiszentgyörgyre. Jelenleg a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem helyi kihelyezett tagozatán, agrármérnöki szakon tanulok, és programozást tanítok egy tatabányai iskolában. Egyelőre a kártérítésért sokat kell dolgozni, és ebbe fektetem az energiám nagy részét is. Perszem, vannak elképzeléseim, hogy miket csinálok, de amikor majd a kérdés kopogtat az ajtómon, hogy mit csinálok a kártérítéssel, akkor eldöntöm. Mindenképpen folytatom a börtönévek alatt megálmodott bakancslistámat is.

– Ami már megtörtént, hogy Diplomata sütit ehettem Pepsivel, ültettem fát, de szeretnék lehajózni a Dunán, polipdarabkákat sütni olívaolajban az Adrián, és hasonló hétköznapi dolgokat csinálni.

– Vannak olyan ügyek és perek, amelyeknek meg sem kellett volna születniük. Ezek puszta léte a demokráciát és a jogállamiságot ássa alá, sőt – megkockáztatom – teszi kérdésessé. Ezekben az ügyekben természetesen mindig utólag derül fény az igazságra, azonban ugyanilyen mértékben mindig emberek sérülnek – sokszor végérvényesen. Nyilván egyik ilyen ügy a Tóásó Elődé, ahol kezdettől fogva tudtuk, hogy politikai indíttatású, alaptalan vádakra épül, és megfélemlítés céljából kreálták. Az a tény, hogy most már a bolíviai ügyészség is visszavonta a vádakat, és a bíróság megsemmisítette a teljes eljárást, természetesen igazságtételnek számít. De a jogi vonzatán túl ott maradnak emberek, akik ártatlanul töltöttek éveket a börtönben, és akiknek ezeket az éveket már senki nem adhatja vissza, bármilyen kártérítést is állapítanának meg.

– Egy példával érzékeltetem az itteni állapotokat: nemrég az Alkotmánybíróság kimondta, hogy büntetőperekben nem használhatók fel a titkosszolgálat által nemzetbiztonsági okból végzett lehallgatások. Ennek tükrében feltevődik a kérdés, hogy akkor a felfüggesztett börtönbüntetésre ítélt Horváth Anna ügye egyáltalán hogyan keletkezhetett? Emberi mivoltunkból fakad, hogy örvendünk, ha legalább utólag győz az igazság, de ahogy Tóásó Elődnek, úgy Horváth Annának sem adja vissza senki azokat az éveket, amelyeket ártatlanul börtönben vagy meghurcolásban töltöttek. Ugyanez az érzésem a Beke–Szőcs-féle ál-terrorper kapcsán is.

– És ha a saját pereire gondol?

– Ugyanez a kérdés tevődik fel. A romániai kártérítési bizottság ellen négy korrupciós per indult, ebből kettő már legfelsőbb bírósági döntéssel, jogerősen felmentéssel zárult. Bár még korai lenne optimistán várni a következő kettő végét – mert ugye Romániában minden megtörténhet, és annak az ellenkezője is –, a folyamat iránya beszédes: nincs büntetőjogi felelőssége a kártérítési bizottság tagjainak a kárpótlások összegének szakmai megállapításában. Csak közben nyilván telnek az évek, a bizottsági tagok zöme hónapokat ült előzetes letartóztatásban (mert ugye ez is divatos volt pár évvel ezelőtt), hogy aztán utólag, hosszú évekkel később, jogerősen kimondassék ártatlanságuk. Ezeket az éveket sem fogja senki visszaadni. És ha jogi értelemben évek múltán végül fény derül is az igazságra, ott maradnak az emberi kérdések. Az elveszett évek mellett főleg az, hogy miféle igazságszolgáltatás és miféle jogállam az, ahol „belefér” az ilyen alapvető hiba. Az igazi jogállam és a jó igazságszolgáltatás az, amelyik megtalálja és felelősségre vonja a törvényszegőket, de nem engedi meg, hogy a jogtól eltérő megfontolásokból ártatlanokat hurcoljon meg. Ezt a „luxust” megengedhette magának a kommunista-szekus diktatúra, amiről ma azt állítjuk, hogy harminc éve legyőztük.