Varság fölött a pénz

Nem tudta sehogy megmagyarázni a leletet. Inkább így: magát az esetet. Mert nem minden nap adódik aranypénz Fenyőkút és Varság között a hegyi világban. S nem is mindenkinek. Boér János bá ezt úgy vallotta be, három ujja közt a fémpénzt tisztogatván, lehajtott fejjel, mint aki a mindenségnek éppen most vallja be a maga kicsiny voltát s létét.

– Az is lehet, nem is arany. Pöktem rea, aztán itt né, súrolgatom a gúnyámhoz, egyre fényesebb.

Az égre, az egekhez fordul, mintegy folyamodván, hogy valahonnét csak jönne magyarázat. Az ég pont olyan, mint gyermekkorában, így reggel tájt, ebben megnyugodhatna.

– Minden tőle, az Úrtól való.

És ebben való megnyugovását az is segítette, hogy az egyedül álldogáló hatalmas bükkön sohogva kötött ki a nagy madár. De hol lehet a többi? Mármint a pénz. Mert ha csak ez az egy van, akkor az is lehetséges, hogy egy ilyen sólyommadár hullatta el.

Boér János a maga 72 esztendejével belékomolyodott a keresés mikéntjébe.

– Egy pénzzel melyik balga nép katonája vagy királya jöhetett fel ide, kétezer esztendővel ezelőtt? – Ezt már a dús lombú fa egyik oldalágán illegő madárnak mondotta, fennhangon. Ahol a nagyocska érmét lelte, onnan el nem mozdult, csak fordult topogva,  kis körben. Nem volt más szerszám nála, csak a mindenkori tőrkés. Azzal kezdett ásni, könnyen ment, a havasi föld itt nem köves. Húzott egy árokfélét, azon át keresztbe másikat. És percig ki nem ment a fejéből a gondolat.

– Istenem, a te dolgod, mért választottál engem ajándékozásra, s immár a keresgélésre. De ha igen, akkor… akkor nocsak. Hátha?!

Dél felé már megfáradt. Leült. Volt valamennyi szalonna, kenyér, evett. Nézte áhítattal a keresztsáncot, melyet maga hozott létre.

– Visszatalálok én ide, bizonyosan vissza, de akkor ásóval. Olyan véletlen Varság felett sincs, hogy csak levet egy sólyom a csőréből ismeretlen, tán latin írásos pénzt, ami ki tudja, Géza királyé volt-e, László királyé-e, aztán ennyi!

Estefelé ért tova Fenyőkútra, haza, megfáradva, az szent igaz, de nyughatatlanul. Asszonyának, drága jó Erzsébetnek egy szót se szólt, csak annyit, vissza kell menjen szerszámfáért. Mert van. De lefekvésig is ette a kérdés, hogyan tovább!

Hajnalban mutatta meg szótlanul a pénzt. Erzsébet – leány kora óta sose szólította másképp – megdermedt. Csak nézte, forgatta, se kérdés, se vélemény. Amikor az ételes batyut átadta, akkor is csak annyit kérdezett: oda? Az ember bólintott, az égvilágon semmi riadalom s titoktartás nélkül csak annyit mondott: oda is, vissza.

Szerszámfát vágott, jó lőcsnek meg kaszához, kell. Akkor, már dél körül, vissza az ásott kereszthez. Folytatta kapkodás nélkül a földmunkát, mintha… mintha napszámban.

– Itt nincs, amit sietni, itt madarak járnak, egyéb semmi – nem is gondolkodott, ez volt a kedvében. És öt óra tájt a rövid nyelű lapát kivetett valami vasfélét. Kereszt. Nem is vas, hanem réz kereszt, de egyik felső szár letörve. Tán még itt van az is valahol!

Dörzsölte fűvel, tisztuljon. Rea is vizelhetne, hogy mosódjék, de nem. Azt már nem. Ivóvize volt, abból loccsantott rá. Réz. Vesszek meg, ha nem réz. Tartotta a lemendegélő nap felé.

– S ha arany? Mi lesz vele s velem, ha arany? Odaadom az egyháznak, hátha adnak valamennyi lejt is! De azt a pénzdarabot, azt inkább eladnám, valahol Kolozsváron… Béfejezhetném a nyári konyha tetőzetét s azt a csepp kamrát is.

Már olyan volt a tető, mikor tizedszer is kiment, mint egy eleven térkép. Akkor jelent meg a három román vadász. Az egyik a kísérőjük lehetett, mert motyogott magyarul is.

 – Maga mit csinál itt? Van engedélye építeni? Szólaljon meg, vagy nem érti?

Durva a hang, hogy az.

– Próbáljon meg emberi hangon, hogy megértsem, értegeti-e? S köszöntek-e legalább?

Akkor mind egyszerre beszéltek s két nyelven. A magyarul is makogó mondta.

– Az urak vadászok. Maga mit ás itt? Mondják, hogy ez román föld, ne áskálj.

– Én itt né, egy kriptát építek a családomnak, már ahogy a sor jön. S magik itt mit szökdösnek, he? Ez a faluközösség földje… Szálloda, ide? Nosza! Ejisze a varjaknak?! Jó hely, nem mondom. Farkasok sereggel.

Letűntek a vendégek a tetőről. A csonka kereszt s a kétezer éves pénz ma is megvan a ládafiában. Őszire elkészült a csinos nyári konyha is, Isten segedelmével.