Üres fészek, kihűlt érzelmek

„Mind a három gyerekünk »kirepült«, és ez volt az első év, hogy keveset tudtak hazajönni. Az első kettő már régebb elment, a kicsi ebben az évben jutott be az egyetemre. Engem is nagyon megviselt, de a férjem teljesen magába zárult, alig beszélget, egyre kevesebbet van itthon, ha faggatom, hogy mi baja, elhárítja az egyenes választ, fáradtságra hivatkozva elvonul.

Mindig úgy képzeltem, hogy a sok nehézség után nagy öröm lesz nekünk, ha a gyerekeink kikerülnek, de sajnos egyre rosszabbul érzem magam. A férjemnél meg nem tudom, mire gondoljak. Lehet, hogy már nem is érzi jól magát velem, néha az az érzésem, engem is kerül. Ha valamelyik gyerekünk hazajön, teljesen megváltozik, normálisan viselkedik, utána meg mintha egy másik emberrel élnék. Mit tehetnék, hogy ez a helyzet változzon, amíg még nem késő?”

Kedves Kérdező! A gyerekek kilépése a családból az egyik természetes krízishelyzet egy család életében, és az „üres fészek” állapotának nevezik. Mindenki másképp éli meg, ebben az állapotban legtöbbször az érzések ambivalensek, és ezeket gyakran nem ismerjük be. Sokan úgy gondolják, hogy örülni „kellene”, mert kikerültünk a taposómalomból, szülőként szabadok vagyunk. Sok anya, akivel erről beszéltem úgy érzi, ha ezt kimondja, félreértik. Az apák meg férfiként szintén nem nagyon fogalmazhatják meg érzéseiket, hiszen őket is elvárások terhelik. Így legtöbbször a párok Önökhöz hasonló állapotban találják magukat a gyerekek elmenése után. Mindenki a saját „módszereivel” dolgozza fel a történteket, aminek a veszélye az, amit Ön is említett, hogy a felek nagyon eltávolodnak egymástól. Vagy talán ez már előbb megtörtént, csak a gyerekek elmenése teszi ezt nyilvánvalóvá? Három gyerek felnevelése nem könnyű feladat, és valószínű szülőként éveken át erre koncentráltak, e körül forgott az életük. A gyerekek nagyon betöltik az életünket, nem sok időt hagyva a párkapcsolat ápolására, önmagunkra.

Ezelőtt húsz évvel egy holland családnál laktam pár napot, hét gyerekük volt. Nagyon meglepődtem, mikor első reggel a hét gyereket kiküldték a szülők az udvarra játszani, míg ők megreggeliztek. Mikor rákérdeztem, mikor hívhatom be a gyerekeket, azt válaszolta a férj, miután ők ettek. Nagyon meglepődtem, de ő mosolyogva közölte, hogy a gyerekek tíz év múlva már nem lesznek velük, nekik meg fontos hogy a napot egy pár percben nyugodtan ketten átbeszéljék, utána meg ketten felszolgálják a gyerekeknek a reggelit. Ha nem ezt választják, akkor valamelyikük csak végigugrálja a reggelt, és két szót sem tudnak együtt szólni. Sokszor eszembe jut ez a pár. Ez a megoldás elmondásuk szerint nagyon sok konfliktushelyzetet megelőzött. Este mindketten altatták a gyerekeket, és utána az udvaron zárták a napot egy teával, amikor szintén beszélgettek.

A megoldás tehát az Önök kezében van. Biztosan volt a férjével olyan szokás, vagy pillanat, vagy hely, ahol jól érezték magukat kettesben. Érdemes volna erre időt és energiát szánni, ugyanakkor új szokásokat, alkalmakat keresni az együttlétre, esetleg kimozdulni a megszokott környezetből minél többször. Idő kell, míg az új életforma kialakul. Ha úgy gondolnak az együtt töltendő időre, mint ajándékra, amit büszke szülőként magukra és a párkapcsolatukra fordíthatnak az unokák érkezéséig, akkor valószínű sikerül elmozdulni pozitív irányba.