Újra megnyitotta kapuit a Székely Nemzeti Múzeum

Az elsőként felszólaló Vargha Mihály múzeumigazgató összefoglalta a legutóbbi munkálatok lényegét: nemcsak külsőleg szépült meg a múzeum,

„A munka dandárja ezután jön” – mondta az intézmény igazgatója, célként fogalmazva meg, hogy a fiatalokat meg kell fogni, a szívhez és az észhez is kell szólni, valamint hogy az „élő múzeum” a szabadidő minőségi eltöltésére is alternatívát kínáljon.

Kovászna Megye Tanácsa intézményfenntartó szereppel bír, ugyanakkor a felújítást célzó uniós pályázat koordinátora és társfinanszírozója is volt. Tamás Sándor tanácselnök szerint a székely nemzet múzeuma szülőföldünk egyik legerősebb kulturális erőtere, és ez egy nagyon tudatos tervezés eredménye. Idézte a transzszilvanista Kós Károlyt, az épület tervezőjét: „Számbavéve mindazt, amit Erdély magyar népére, főképpen pedig a székelységnek népi építkezéséből, illetve népi művészetéből tipikusnak láttam és vallottam, valamelyest megnemesítve úgy alkalmaztam egy modern és speciál igényeket szolgáló alaprajzra, hogy az magától értetődően természetes és művésziesen monumentális lehessen és senki székely ne szégyellje azt magáénak vallani.” Ezt a célt nemcsak a szónok, de minden jelenlévő teljesültnek érezte.

Tamás Sándor elmondta, a múzeum felújítása egyben a befejezését is jelenti, mert csak most készült el a Kós által tervezett kapu és a kertbe tervezett ivókút, előbbi a múzeum asztalosának, Ferencz Lászlónak, utóbbi Éltes Barna szobrászművésznek a keze munkája. Köszönet járt érte nekik és a múzeum, valamint a megyei tanács minden közreműködő, egységben cselekvő, kitartó, nehezített pályán is magas színvonalon cselekvő munkatársának.

Brendus Réka, a magyar kormány Nemzetpolitikai Államtitkárságának osztályvezetője azokról is szót ejtett, akik úgy gondolják, hogy nincs helye a magyar, székely múltnak és kultúrának ebben az országban, de felemelő, megerősítő üzenete is volt.

„Ez már nem is múzeum, ez a hely a székely nemzet örökségének, mindennapjainak, életművének, születésének és dicsőségének otthona és még annál is több, a székelység megmaradásának szentélye. (…) Bár hajlamosak vagyunk úgy tekinteni egy múzeumra mint történeti örökségünk gyűjteményére, ide azért is jövünk, hogy a múlt viharaiban edzett nemzet erejéből feltöltődjünk, példát merítsük, hogy megtaláljuk a helyes utat egyénként és közösségként.”

L. Simon László fontosnak tartotta, hogy a magyar és a székely nemzeti múzeum közötti régi szakmai együttműködés és barátság fennmaradjon, de felhívta a figyelmet arra is, hogy a magántámogatások rendszerét, a magán mecenatúrát erősíteni kell, mert a kultúra finanszírozása nemcsak állami feladat.

Székely István, az RMDSZ társadalmi kapcsolatokért felelős alelnöke szerint 2002 után a generációváltás nyomán megjelentek azok az emberek, akik „elmentek a falig”, a térség nagyot lépett előre az intézményalapítás tekintetében is, Székelyföld elkezd magára találni és összerdélyi feladatokat magára vállalni. Megjelent egy olyan generáció, amely már európai lehetőségeit tartja természetesnek, ugyanakkor újra kell fogalmazza magát, választ találjon arra, hol a helye a világban, Európában, milyen feladatokat vállal az erdélyi magyar közösségen belül, hogyan kapcsolódik a román államhoz.

„A Székely Nemzeti Múzeum fogódzókat ad, hogy a múlt autentikus gyökereihez nyúljon vissza, és elmeséli azokat a történeteket, amelyek által otthonra lelünk e hazában” – zárta beszédét Székely.

Dr. Csuha Imre, a Magyar Nemzeti Bank elnöki tanácsadója, aki civilben műtörténész egy szép ajándékot hozott a múzeumnak: Klement György honvéd őrnagy kardját, amellyel a felvidéki katona Beszterce környékén harcolt a szabadságharcban.

Sok kiállítási tárgyat még fehér lepellel letakarva láthatunk, épp csak egy résen, egy „kutatóablakon” keresztül, ennek oka Kinda István magyarázata szerint az, hogy ezek a költöztetéskor voltak így „felruházva”, és mivel a visszaköltözés még nincs befejezve, a leplek pedig restaurálatlan tárgyakat rejtenek, mellettük egy QR-kód az új honlapra vezeti a látogatót, ahol teljes szépségében láthatja a múzeumi darabot.

Fotó: Vargyasi Levente