Új múzeum születik

Reményeink szerint ennek az anyagnak bővebb, még mindig gyarapodó részéből kinőhet a sokak által megálmodott székelyföldi műszaki múzeum. Azért nem írom nagybetűvel a nevet, mert kétségtelenül aránylag hosszú időnek kell eltelnie a valósággá válásig. Meseszerű történettel kezdődött az út, kezdetben kiismerhetetlen ösvényként szolgált a rajta elinduló Csáky Ernő mérnök-tanárnak, hogy aztán rendkívül csábító, csodálatos megállókkal gazdagodva olyan pályává szélesedjék, amelynek még nem látszik ugyan a vége, de csábító közelsége újabb tettekre sarkallja az elindulót.

Jómagam menet közben csatlakoztam, persze, nem főszereplőként, amolyan mellékes állásban tudtam csak támogatást nyújtani, annak is köszönhetően talán, hogy neki nem volt még gépkocsija, a ranglétrán felfelé haladó aktív katonatisztnek, de nekem, a vékonyabb pénzű újságírónak és tanárnak igen. Így hát először szülőfalunkból, a Székelyudvarhely melletti Bögözből szállítgattuk, szállítottuk Sepsiszentgyörgyre a kidobásra ítélt vagy már kidobott gramofonokat, patefonokat, rádiókat, telefonokat; olyan is előfordult, hogy a lakodalomban bortöltésre használt gramofontölcsért hoztuk el. Az egyik szentföldi faluból, talán Dobóból került az a rádió, amely alatt csak meg kellett gyújtani a petróleumlámpát, s máris szólt a zene.

Aztán megfordult a mozgásirány: egy idő után már nem kellett utánajárni az érdekes hulladéknak, hozták maguktól az emberek, s különösen, amikor híre szaladt, hogy egy „megszállott” miket szed össze, egyszeriben megugrott az eldobásra szánt elektromos szerkentyűk adományozásának láza. Aztán a Megyei Tükörben elindítottuk a gyűjtő sorozatát a hangrögzítés történetéről. A sorozatból később könyv lett. Sort kerítettünk az első gramofon- és patefonkiállításra is a megyei lap gyűléstermében.

A Román Televízió magyar szerkesztősége is felfigyelt erre, s ezek után már nem lehetett leállni. Csupán a helyszűke szorított, s ennek az lett a vége, hogy a megyei múzeum akkori igazgatója, Kónya Ádám sokat nem teketóriázott, a gyűjtemény nagy részét átvette a múzeumnak, amelyből nemsokára kiállítást is rendeztek, nem is egyet, egyszer a gyerekjáték-gyűjteménnyel együtt, majd fényképészeti tárgyak „társaságában”. És rendre következtek a bemutatkozások Kézdivásárhelyen, Csernátonban (ide is jutott az összegyűjtött tárgyakból), Udvarhelyen, Csíkszeredában. És újra feltelt a ház!

Közben ugyanis „beléptek” a telefonok, a korszerűbb lejátszók, a számítógép világa sem váratott sokat magára. És akkor Puskás Tivadar „sietett” a gyűjtő és gyűjtemény segítségére! Ha már telefonról is szó van, hát társítani lehetett Puskással és a Puskás Tivadar Szakközépiskolával. A rendelkezésre bocsátott termek ugyancsak megteltek, immár a látogatók is nehezen férnek az asztalokra és falra rakott ezernyi meg ezernyi eszköz között. És ami ennél is megdöbbentőbb a szó jó értelmében: e tárgyak, eszközök túlnyomó része működtethető, működőképes! Puskás Tivadar emléke előtt tisztelegve, nem fogalmazhatunk másképp: őrizze meg e Kismúzeum önmagát is e középiskola dicsőségére, diákjai épülésére, de találjon tágasabb, az ipar- és technikatörténet végigkövetését szolgáló, megkönnyítő, az egész város közönségét megszólítani tudó és akaró lakhelyet!