Tutajozó székelyek – Garda Dezső könyvét mutatják be Sepsiszentgyörgyön

A katonai nemesség egyes tagjai és – 1654-es beköltözésük után – az örmény kereskedők is bekapcsolódtak a tutajkereskedelembe. A gyergyói tutajkereskedők száma azonban jelentéktelen volt a szászrégeni szász és a lippai rác kereskedőkhöz képest, akik részvénytársaságokba szerveződtek – olvashatjuk a könyv ismertetőjében.

A szerző egy korábbi interjújában kifejtette, a Maroson történő vízi szállításra a 11. századi Gellért-legendában történik először utalás, míg a gyergyói tutajozásról 1638-ból származik az első írásos bizonyíték. 1703-ban az Erdélyi Királyi Gubernium (kormányzóság) 10 ezer köbméter gerenda Gyulafehérvárra történő leszállítását követelte Gyergyószéktől.

Czeglédy János 1969-ben megjelent, Tutajozás a Maroson a múlt században című tanulmánya lapján tudjuk, hogy a gyergyói székelyek május végén kezdték el kitermelni a havasokból a tutajgerendákat, amelyek egész nyáron száradtak; csak a következő télen vontatták le a Maros partjára, és a tavaszi áradáskor indították útnak a tutajokat. „A kitermelés és a szállítás 1838-ban egy embernek összesen 12 napját vette igénybe tutajonként. Egy tutajba általában éppen12 szál gerendát kötöttek be, s egy ilyen tutajhoz szükséges mennyiségű gerenda kivágása, megtisztítása, megfaragása, s a Maros partjára vontatása egy embernek 6 napos gyalog s 6 napos igás munkáját kívánta meg” – írja.

Ez többnyire olyanképpen történt, amint azt Porzsolt Adám vázolta a Székely Néplap egyik 1867-es számában: „az erősebbek [a gazdagabbak] a Maros-partra szállítják, a gyengébbek [a szegényebbek] pénzért levezetik Szász-Reégenig; ott többnyire nagyobb vállalkozók kezébe kerül, s így éri el a három láb átmérőjű fenyőtalp Aradot.”

Egy-egy fertálytutajra 100 szál deszkát is raktak, de emellett egyebet – gabonát, sót stb. – is szállítottak, például volt olyan év, amikor közel félmillió üveg borvíz hagyta el ily módon Székelyföldet. Barabás Endrének a múlt század elején közzétett adataiból tudjuk, hogy csak Maroshévíz vidékéről „évente 16.000-re tehető tutajon közel kétmillió deszkát és néhány millió zsindelyt és sok épületfát szállítottak le a Maroson.”

A legtöbb gyergyói fertálytutaj 6 öl (11 és fél méter) hosszú volt, 9, 11, de leginkább (és legtöbb 12) szál gerendából állt össze. Azért nevezték fertálytutajnak, mert ilyenből négy tett ki egy egész tutajt, miután Marosvásárhelyen alól, Malomfalvánál már annyira kiszélesedett a folyó, hogy össze tudták kötni.

A 19. század közepén Kővári László úgy számolt, hogy a marosi tutajozás „1 millió pengőt bizonyosan forgásba hoz a honban.” Persze, a haszon nem egyforma arányban oszlott, hiszen ez idő tájt állapította meg a kolozsvári Nemzeti Társalkodó cikkírója: „fája tutajozásra használva fő élelemága Gyergyónak, de szorosabban vizsgálva, ez is csak a nyerészkedőt gazdagítja, a vagyonost tengeti; a népnek pedig csak kézi munkája bére marad, mi a tutajozásnak legcsekélyebb jövedelme, s a véres verítéknek fösvény jutalma.”

A tutajosokat Gyergyóban béresnek nevezték. A tutajozás igen nagy hozzáértést igényelt. Egy fertály tutajon 2 személy utazott. Az első nagy tapasztalattal és erővel rendelkező férfi volt, aki az apacsinával, vagyis a vezérrúddal irányította a tutajt, míg a mögötte álló, aki akár nő is lehetett, a hátsó kormányrúddal segítette a kormányost, különösen a kanyarokban. A tutajosok nyájakba szerveződtek. A gyergyóremetei néphagyomány szerint egy nyáj 2–12 tutajból állt. A nyájba való szerveződésre az útközben adódó nehézségek leküzdéséért volt szükség.

A gyergyói székelyek azonban nemcsak a Maroson úsztatták a fát, sőt! Például 1847-ben míg Szászrégen felé 8060 fertálytutajt indítottak el, a Kis–Beszterce vizén, a preszekári vámon keresztül háromszor annyit Moldva irányába. Itt aztán görög és zsidók kerekedők vásároltak fel tőlük jó olcsón, és adták a tovább sokszoros haszonnal a töröknek. Kozma Ferenc évi 10 ezerre becsülte az ebbe az irányba kibocsátott tutajok számát, megjegyezve, hogy „az al-dunai városok és a Fekete-tenger felé a Kis–Besztercén leúsztatott, s az Úz mentéről kikerülő hatalmas fenyőket építkezésre használják, és árbocfáknak dolgozzák fel. A 22 öles árbocfákból álló tutaj ára Galacon 100 darab arany.”

A háromszékiek csak azért nem követték a gyergyóik példáját, mert ott nincs tutajozásra alkalmas folyó, meg különben is, jobb termőföldekkel bírván, igyekeztek az erdőn kívül biztosítani maguknak a megélhetést.

A fentiek alapján is kiviláglik, fölöttébb érdekes könyvbemutatóra számíthatunk pénteken, ahol Boér Hunor könyvtáros, muzeológus lesz Garda Dezső beszélgetőtársa. A kolozsvári születésű (1948) szerző eddig több mint 30 kötetet tett le az asztalra.

„December-, januárius- és februariusban már újult erővel kezdődik a tutajgerendák Maros felé hordása. Ho! Hi! Csá! és Ne! szavak hangzanak ekkor a dolgosok ajkairól, kik nagy kínlódással vezetik a szegény ökröket egy részről a másra, hogy közeledhessenek a Maroshoz, az óhajtott helyhez. Itt, miután megérkeztek, a tutajgerendákat vagy egymásra, rakásba teszik, vagy pedig rögtön tutajjá kapcsolják össze. Ez alkalommal a legnagyobb zaj uralkodik a Maros-parton. Sokszor viszályok és verekedések is keletkeznek, de még sokszor némely viszályos emberek e helyt vesztik el életöket.

Alig ment a Marosról a jég, a havasokba még nagy hidegek vannak márciusban, midőn már a havasi emberek, nagyok kicsikkel együtt, Maros felé futva és örvendezve kiáltanak: nagy víz van, induljunk lefelé, mert már rég nem jártuk a marosi utot, s azon kívül szükségeink is várják. Így nagy csoportokba menve, az emberek ráülnek a tutajokra, és indulnak a Maroson lefelé.

A Maroson lefelé, kivált Szászrégenig az útjok legrosszabb, mind mikor nagy a víz, mert akkor nem tudják jól igazítani a tutaját, és így egyik marttól a másikhoz csapdosódnak, víztől összerombolnak, s ilyenkor életűk is veszélybe forog a tutajasoknak, mind mikor kicsi, mert ekkor a Maros mélyibe láthatlan kőszirtekhez érintve esmét kockáztatják életöket a szegény emberek. De még többször szenvednek a tutajasok tutaj-rakásokba, ahol a tutajak összeromlanak és egymásra ház gyanánt emelkednek, úgy hogy itt többször többek áldozatul adják magokat a haboknak, vagy a tutajgerendák közt a legborzasztóbb halállal végeztetnek ki…”

Szabó Sámuel: Erdélyi néphagyományok 1863–1884 (Marosvásárhely, 2014)