Történelmi célkeresztben

Dr. Szurkos István egykori kézdivásárhelyi, majd kovásznai szülész-nőgyógyász szakorvos ma Svédországban az orvostudományok doktora, magában hurcolta, mostanra könyvbe szedte a romániai állambiztonsági szervezet (szekuritáté) rá eső, rá telepedő részét. Már annyit, amennyi hozzáférhető volt a rendszer ’89-es csinosodása után.

Előttem a könyv (Amit nehéz kimondani, Budapest–Stockholm, 2018), elolvastam, lapozom, ma is bennem a kérdés, hogyan fért hozzá a ki- és lehallgató szerv négykötetes anyagához. Működik a szerv ma is, csak türelem kell, hogy hozzáférjen bárki a maga irathalmazához. Szurkos doktor négy kötetet lapozhatott, melyekben visszaolvashatta a lakásában, körülötte elrejtett lehallgató készülékek hangfelvételeit, azokról készített és leadott jegyzőkönyveket.

Nem mondom, hogy hiszen ez hihetetlen, nem, mert benne éltünk magunk is. Olyan volt az a rendíthetőségében máig rendíthetetlen szerv, hogy elevenen is titokzatos nyomokat hagyott bennünk és egész társadalmunkban. Istenségi rangban volt, a tisztességnek és tiszteletnek nyoma se benne és körülötte, csupán a félelem, a féltés.

Szurkos István emlékeit, följegyzéseit rendszerezte mintegy 600 oldalas kötetbe. A nyitottság számomra ma is hátborzongató, ugyanis csekély 600 oldalba foglalva mákszemnyi kevés abból, amit a román diktatúra rettentő nyomása alatt megéltünk, a brassói haláltáboroktól errefelé haladva megélt a magyarság. Mai áldott szent napig hatványozódik a zsidóság szenvedéseinek adathalmaza, óhatatlanul föltevődik a magyarság elpusztításának, elüldözésének ma is tartó folyama-folyamata az aktív politikában. A kérdés adódik, akár a fájdalom. Mikor lesz ennek vége?

Szurkos doktor erre a nyitott asztalra pakolja ki élményei egy részét. Ezt a könyvet Haraly, a szülőfalu, Székelyföld és a lakosság iránti szeretet aranyozhatná be, de az nem megy. Ha csak az utolsó oldalakon nem faggatjuk a Svédországból immár vissza nem költözhető szerzőt. Meggátolja ebben a halál, szép fia halála, meg a maradék élete is.

Megóvhatatlan a könyv olvasójának kérdése: hogyan lehetett ezt kibírni? Hogyan bírt megválni rajongva szeretett szülőföldjétől és szülőfalujától, Haralytól? Számos gondolatmenet ad választ a könyv önéletrajzi illetve félig-meddig naplószerű részeiben. Orvost is kényszerít bizony a kór, a betegség, ám mindent átfogóan a politikai rendszer egy rendetlen társadalmi halomban, melyben rend alig, de parancs mindenütt.

A mai fiatal vagy idős érdeklődő eredetiben olvashatja az állambiztonsági ügynökök lehallgatási szövegeit, magyar nyelven. Csitítgatnám az ámulókat, dühöngőket, de sose teszem. Akik túlélték azt a poklot, azoktól néha megkérdezem: hogy bírta ki börtönökben, rabtáborokban? Szurkos István orvosra nagy szükség volt, akár a többiekre, engedték dolgozni. Lakásában, ki tudja még hány helyen azonban lehallgató készülékeket szerelt az állambiztonsági szerv.

A könyv jelentős részét ezek a szövegek teszik. Dr. Szurkos István irodalmi érdeklődése, segítőkészsége, legfőképpen baráti természete vonzotta az itthoni és magyarországi, idegenbéli írókat, költőket kézdivásárhelyi, majd kovásznai otthona felé. A kötetben, a lehallgatási jegyzőkönyvekben sokan szerepelnek, hiszen Székelyföld nem csak a látványt, a barátságot is biztosítja. A román állam azonban biztosítja önnön biztonságát a maradék magyarság ellenében, birodalmi tudatában.

„Az első, amit az 1989-es decemberi fordulat hevében éreztem, az volt, hogy most már végleg hazamehetek. Ez azóta is bennem motoszkál, pedig tudom, hogy nem mehet már többé haza az, aki otthonról egyszer már eljött. Örök hazátlannak lenni. Ez az emigránsok sorsa.” – Nagyon fájdalmas, akár egy szívbéli összemarkolás. Megfontolandó. És rengeteg már a példa az újabb, magyar történelmi célkeresztre.