Tisztázni kell a határokat

„Az anyósomékkal egy házban lakunk, két különböző szinten. Nagyon jól megértettük egymást egészen a gyerekeink születéséig. Mivel egymás után szültem őket, nagyon sokszor fordultunk hozzájuk segítségért, hiszen a férjem sokat volt távol, nekem meg nehéz volt egyedül megbirkóznom a gyerekneveléssel, háztartással, ráadásul alkalmi munkáim is voltak. Míg kicsik voltak a gyerekeink, anyósomék alig szóltak bele a dolgainkba, most viszont, ahogy az idő telik és a férjem is többet van itthon, egyre feszültebb a helyzet. Ha valamelyik gyerek sír, vagy kiabál, anyósom rögtön ott terem, és szemrehányásokat tesz, a gyerekek között próbál igazságot tenni. A baj az, hogy időnként a férjem is engem vádol, hiszen én voltam a legtöbbet a gyerekekkel. Mostanában nagyon gyakran érzem kilátástalannak ezt a helyzetet, egyre ingerültebb és türelmetlenebb vagyok, ami sokszor a gyerekeimen csattan. Én szeretnék elköltözni a szülőktől, de a férjem hallani sem akar erről. Hogyan léphetnék-léphetnénk tovább ebből a helyzetből?” – kérdi olvasónk.

Kedves kérdező, nem is olyan egyszerű egy nagycsaládban élni. Nagyon sok kompromisszumra, bölcsességre van szükség, nem utolsósorban pedig a határok, elvárások tisztázására. Elsősorban a férje tudna önnek segíteni, hiszen az ő szüleivel élnek együtt. A házasságban hatékony szabály, hogy a kényesebb dolgokat, határokat, amiben a házastársak megegyeznek, mindenki közli a saját szüleivel. Sok családi konfliktus megelőzhető lenne, ha a pár idejében megegyezne bizonyos szabályokban, ami a nagycsaláddal való együttélési kapcsolatra vonatkozik, és ezt időben közölné mindkét fél a saját családjával. Például a karácsonyi szokások egyeztetése, mikor kinél ebédelnek, mikor fogadnak vendégeket, mikor mehetnek és melyik nagyszülőhöz a gyerekek stb.

Önöknél attól nehezebb a helyzet, hogy mivel egy házban élnek, ezeket a határokat sokkal nehezebb felállítani, viszont nem lehetetlen. Első lépésben komolyan át kellene beszélnie a gondokat a férjével, hiszen nem hiszem, hogy neki megfelel a feszültség, amit ez a helyzet generál. Ő adott ponton lojalitáskonfliktusban lehet, mert amikor már zajlik a perpatvar, akkor úgy érezheti, hogy két kő közé szorult, és ha Önnek ad igazat, akkor az édesanyja sértődik meg. A gyerekek viszont, bár nem tudatosan, de ki is használhatják ezt a helyzetet. Ráadásul mennyi biztonságot, tiszteletet sugároz egy szülő, akit az anyós vagy saját szülője a gyerekei előtt helyre tesz, kioktat, hibáztat?! Ezzel azt az üzenetet közvetíti az anyósa, hogy önök nem képesek a gondok megoldására. Önnek és a férjének ezt megelőzni csak úgy lehet, ha egy határozott „frontot” képeznek. Ha első lépésben a férje bevállalná, hogy kedvesen megnyugtatja az édesanyját, hogy ő most már többet van itthon, és biztosítaná, hogy Önök megoldják a gyereknevelés gondjait együtt, akkor jöhetne a következő lépés. Mikor az anyósa hívatlanul „felszalad”, mert sír a gyermek, szintén kedvesen köszönje meg a segítségét, nyugtassa meg arról, hogy nincsen komolyabb baj, és hogy Önök urai a helyzetnek. Ha előtte jóban voltak az anyósával lehet, hogy egy kicsit eltávolodnak egy időre, viszont ha Önök kitartók, kedvesek, de határozottak, a nagyszülők megértik, hogy nem ellenük szól a „határmódosítás.”

Ez részemről természetesen csak egy pár ötlet a megoldásra. Az első lépés mindenképp a tudatosítás és a megbeszélés. Egy szülőnek néha nehéz elhinni, hogy a gyereke felnőtt, és nélküle is meg tudja oldani a problémákat. Ugyanakkor az öregedéssel néha megjelenik a fölöslegesség érzése is, ezért fontos a kedvesség, a megelőzés, a kommunikáció, mikor határokat húzunk szüleinknek. Nélkülözhetetlen a határozottság is, ami jelzi, hogy komolyan is gondoljuk, amit elhatároztunk.

Remélem, a fentebb leírtak segítségül szolgálnak Önnek. Amennyiben nem sikerül változtatni, azt tanácsolom, hogy forduljanak szakemberhez.