Teleorwood és a nyomorultak

Lakodalom volt a mi utcánkban. Vagyis nem éppen a mi utcánkban, kissé ahajtabb, szóval kezdjem elölről. Az úgy volt, hogy letelefonált valaki a püspökségről, kellene még vagy húsz-harminc millió a katedrálisra.
– Jó, holnapra elküldjük.
– És apropó, főnök, ha már készítitek a tüntetést a hagyományos család védelmére, jól mutatna, ha a fiad elvenné azt a csajt, akivel öt éve együtt él.
A főnök összehúzta szemöldökét (de ez alkalommal nem repült senki), és odarendelte a fiát.
– Látod, fiacskám, népszerűségemnek ez az átka, belekötnek mindenbe, nem elég, hogy merényletet terveznek ellenem, né, mivel macerálnak, most, amikor jön a fellebbviteli tárgyalásom, és még elvisznek a mászkátok, ha nem lépek le addig Madagaszkárba.
– Oké, papa, Daddy, úgyis unatkozom, egy kis buli nem árt.
(Călărași megyében egy embernek – ne kérdezzétek a nevét, mit számít – volt egy kalapácsa. Nem akármilyen, hanem kőtörő, mint a mesékben. Tudja az olvasó, amivel a villák sziklaalapzatát döngetik derékig vetkőzött, izzadt mukik. Régi, hűséges szerszám. Hogy el ne lopják reggelig, bedobta egy kiszáradt kútba, ennyi jutott eszébe, mit csináljunk.)
– Hol legyen az esküvő, Daddy?
– Nyugi, fiacskám, már lefoglaltam a Snagov-palotát. (Azt Károly király valamelyik pereputtya építette, nem tudta, hogy a királyokat majd fenéken billentik, és a palota az elvtársak, majd a szabad nép szolgálatára lesz, már aki annak rendje és módja szerint kibéreli.)
Szállt a hívás szájról szájra, és jövének prefektusok, prefektusnék, országos és helyi bárók, válogatott szépségek, védő- és verőlegények.
(Midőn felkele emberünk a lócájáról, tüstént eszébe juta a kalapács. Băi, frate miu, megyek, kiveszem a kútból, te addig kenj egy zsíros kenyeret nekem is, mondta egyik munkatársának. Elindult, benézett a kútba, ügyesen bemászott, aláereszkedett, és ott maradt. Pechére az a fránya levegő nem akaródzott ott a mélyben tartózkodni, vagy talán valami büdös gőzzel közösködött, tudja a csoda. Ez van, halott numero egy.)
És jöttek a meghívottak, örömmel és mosollyal, hollandiai orchideás kosarakkal.
(– Uff, ezek nem képesek egy rendes utat építeni, ahol egy Bentley GT Speed és egy Rolls Royce elférjenek! – Hallgass te, hát nem mi vagyunk hatalmon? – Bocs, elfelejtettem.)
Szólt a zene, a vájtfülűeknek és a sajtó műveltebb részének Marcel Pavel, az operaénekesnek is beválna, de hamar elzavarták, gyere Florin Salam, a nép képviselője, mert mi is azok vagyunk, nemde? És a kaviár, a sügér- és lazacfilé megterheli az ember gyomrát, le kell egy kicsit rázni ritmikus döcögéssel, popóriszálással.
(Hol van az a fraier, csak nem akadt el a kocsmában, mondá a második munkás. Megyek utána. És ment, és látott egy nadrágszárhoz hasonló valamit a kútban, csak nem törte el a lábát ez a nagyokos, hahó – kiáltotta. Hahó, válaszolt a visszhang. Bemászott utána, de ki már nem. Halott numero kettő.)
Reggelig mulatának a legények. Mondják, hogy csodák is történtek, amint a Főnök ezzel is, azzal is lekezelt, ellenségek békültek ki, gyárak, erdők, tízezer hektáros farmok cseréltek gazdát két pohárköszöntő között, törvénytervezetek kerültek a kukába, másikakat pedig aztán egy fertályóra alatt fogadtak el, húszas csomagokban. Aki kezdő vezérigazgató-helyettesként érkezett, távol-keleti nagykövetként távozott, mint a mesékben.
(Megunta a harmadik munkás a zsíroskenyér-kenést, elindult a többiek után. Hol a kút, hol a kút, íme, itt a kút. Hol vagytok, băi? Szólott, bemászott, lemászott, fel már nem mászott. Halott numero három.)
Ui. 1. A kalapácsot nem sikerült felszínre hozni. Majd a jövő régészei talán egy nap megtalálják, tudós tanulmányt készítenek róla. Kopott, de még használható műszer lehetett. Akkori ára körülbelül száznegyven lej. Mint egy gyengécske rövid ital a néhai Snagov-palotában.
Ui. 2. A szerkesztőség nevében boldog házasságot kívánunk az ifjú Dragnea párnak. Amazok pedig – először és utoljára – nyugodjanak békében!

Zubreczky Antal