Tamási színözönben

Roppant megtisztelő volt a felkérés: a Tamási Áron Színháztól azt várták el tőlem, hogy az előcsarnokban tartandó kis ünnepségen mondanék néhány mondatot az intézmény névadójáról, Tamási Áronról. Persze, az én hibám, hogy nem követtem nyomon a színház világhálós oldalán megjelent érdekes és igen értékelendő felhívást, amely az egész megye tanulóihoz szólt: Tamási Áronról készítsenek olyan portré-rajzot, amely az ő viszonyulásukat tükrözi valamelyik Tamási-olvasmányhoz, -meséhez, magához az író személyéhez.

Az eredmény lenyűgöző: legalább hétszáz alkotást hozott a posta, a neves képzőművészekből álló bíráló bizottságnak fájhatott a feje, hogy kiválogassanak ezek közül legalább százat, amelyeket aztán érdekes kültéri kiállításon, a színház előtti téren felállított pannókon tettek közkinccsé, azaz láthatóvá. Jó magam, ámulatból ámulatba estem, ennyiféle Tamási Áronról még álmodni sem lehet, s az a ravasz kis sün úgy ugrándozott egyik képről a másikra, hogy kapkodhattam a fejem. És kapkodtam azért is, mert a színház igazgatója, Ferenczy Gyöngyvér színművésznő pár szép köszöntő mondata után nekem adta át a szót, s bizony ennyi kíváncsi tekintet és jól halló fül jelenlétében és kereszttüzében nem illenék elrontani az ünnepi hangulatot.

Arra kértem a gyerekeket, hunyják be szemüket, s csak akkor nyissák ki, ha szólok. És láttak volna szemlecsukást, még a felnőttek is vették a lapot, mert nem tudhatták, mi következik! És következett! – Nyissátok ki a szemetek, s nézzetek a bejárati ajtóra: Kit láttok bejönni? – A sok csodálkozó szem mellé jó pár eltátott száj is társult, mert én bizony azt jelentettem ki, hogy most jön be Tamási Áron. Látjátok? – kérdeztem. Nem volt sem igen, sem nem, de volt ám nagy ámuldozás, hisz végeredményben mindannyian meglátták azt a nagy írót, akinek tiszteletére szerda délután beözönlöttünk a színház előcsarnokába, s isten bizony! Még kérdező is akadt, aki szólt Tamásihoz. Akinek a portréját talán éppen ő festette meg, szerinte a legsikeresebben.

A magam rendjén én aztán átadtam a szót Oláh-Badi Évának, a színház munkatársának, akinek a keze benne volt ebben az ügyben, s ő kiosztotta azt a mintegy száz dicséretet, amellyel a legszemrevalóbb munkákat jutalmazták.