Találkozásaim Tamásival

Vallásóra után szólított be Jakab tiszteletes úr a belső szobába, s mutatta meg a könyves szekrényt, amelyben ott sorakoztak számomra alig ismert írók gyönyörű külsejű könyvei. Érdekesnek tűnt, hogy másokat nem hívott, de jól esett a megkülönböztetés. Igaz, én tudtam legjobban a kátét, s talán még énekelni is jobban tudtam a többieknél. Csak jóval később, amikor az a könyvtár talán már nem is létezett, tudatosult bennem a nagy titkolózás oka. Azokon a polcokon a lelkészünk fejére bajt hozható kiadványok sorakoztak, Herczeg Ferenc, Nyírő József, Tamási Áron, Bánffy Miklós, Kemény János…

A tiszteletes úr elsőnek Tamási Áron Ábelét nyomta a kezembe, azzal, hogy ezt édesapád is olvasta, s meghagyta, senkinek oda ne adjam, de legalább három nap múlva jelentkezem vele. Most, annyi idő múltán, annyi diáknemzedék tanáraként megtudtam, miért is tud mesélni majdnem minden tanuló Ábelről és csalafintaságairól, s ha sokan nem is sejtik, merre van Csíkcsicsó, azért a hargitai rengetegbe „száműzött” fiatal székely legény sorsa mindannyiukat megérinti…

Sepsiszentgyörgyre kerülve aztán szinte minden évben megcsodálhattam a nagy mesélő gyönyörű szavait: két irányból szálltak felénk megismételhetetlenül csillogó művészetének gyöngyei, egyrészt a színház jóvoltából, másrészt pedig Gazda József kovásznai diákszínjátszóinak köszönhetően. Mind a színház, mind a kovásznai csapat eljátszotta az író mindegyik darabját, s akinek alkalma volt ugyanazt a színművet mindkettőjüktől látni, elámulhatott, hogy Tamási mennyire mindannyiunké: a színházbeliek tudatos művészi építkezése nyomán megszületett színpadi előadás mellett nem törpült el a diákszínjátszók Tamási írásainak más rétegeit feltáró igyekezete.

Most, 120. születése napján fel kell elevenítenem a Vele való találkozásaim legtragikusabbját, a temetését. Minden titkolózás dacára a teljes falu, fél Udvarhely, az erdélyi magyar értelmiség jó része ott szorongott a templomkertben, annak dacára is, hogy bizonyára nagy számban ideküldte embereit az állambiztonsági hivatal is. A két cserefa között tátongott a sír, székelyruhás falusfelek vállukon hozták a koporsót ki a templomból, és megejtően felemelő volt az a síri csend, amely akkor, a nagy székely író sírba eresztésekor ereszkedett a farkaslaki temetőre.