Találkozásaim az Olajfák hegyével

A maga konkrét valóságában fokozatosan megismert Perkőt sajátjának kezdte érezni a gyermek. Télidőben például jót szánózhatott a falu széléig lenyúló lábainál, de alkalmas helyeket kínált sízésre is, aztán a magasabban fekvő havas fenyveserdő kisebb szemerkefenyői töltötték el karácsonyi hangulattal a falu majd’ minen házát s templomát is, nyáron pedig enyhébb vagy meredekebb kaptatóin fel lehetett jutni a tetőre. Árnyas részein, az Akácosban csakúgy, mint fiatal fenyőerdejében vagy legelőin gombák után lehetett nézni. Keletre és délre néző, kopárabb oldalán a közönséges boróka vagy borsikafenyők bokrai körül bóklászva lehetett kiválasztani a szépnövésű ágak közül a „márkás” borsikaostor-nyélnek való jó fogású, jól hajló ágakat, legelőin szamóca piroslott, réti virágaiból csokrot lehetett kötni, illetve többféle tea- és gyógynövényt lehetett szedni…

Ezzel szemben ama kép, amit szobánk falán naponta láttam, az bizony nem igazodott a mi megszokott tájainkhoz, a megfestett fák alakjai, formái sem egyeztek a kinti környezetből általunk megismertekkel. Nyúlánk örökzöldek voltak azok többnyire. Magasra növő ciprusok és cédrusok az Olajfák hegyéről, a hegyes Júdeából, minthogy az olajképet központi alakjáról, Jézusról így emlegettük otthon a családban: Jézus az Olajfák hegyén. No meg aztán tanította is már az ehhez a szent helyhez kapcsolódó történeteket a falu nagyműveltségű plébánosa az első szent áldozásra készülő kisiskolásoknak a papilak melletti kis osztályteremben

A kép középpontjába állított figura, mondottam, az imádkozó Jézust ábrázolja. Hogy honnan is merítkezett az amatőr festő, a szomszéd faluban, Polyánban élő Fekete Rozália, nehéz lenne kideríteni, de hogy mesteri kompozíciójú munkát másolt és sokszorosított megrendelésekre ezelőtt hatvan-hetven évvel, ahhoz nem fér kétség. Mindenesetre a katolikus lexikon arról tájékoztat, hogy az Olajfák hegyén imádkozó Jézust az ókeresztény művészet ritkán ábrázolta, s az első ábrázolásokon még nincs nyoma a Megváltó szenvedésének. Említ egy 520–525-ből származó ravennai mozaikot, amely a Szent Apollinarisnak szentelt bazilikában található, s feltételezem, ez az eredeti lehet az ősforrása a polyáni amatőr festő által készített festménynek is, mint megannyi 19–20. századi változatnak…

Az Olajfák hegyének lábánál elterülő Getszemáni kert évezredes olajfái ma is helyszíne lehet csendes elmélkedésnek és imának, a hely szelleme önvizsgálatra indít éberségünket illetően, amire ugye a mi Dsida Jenőnk Nagycsütörtök című verse is int. Az itteni olajfák tanúskodhatnak Jézus szenvedésének első óráiról, amikor tapasztalnia kellett a Mesternek, hogy egyedül maradt, Dsida szavaival szólva: „Péter aludt, János aludt, Jakab / aludt, Máté aludt és mind aludtak…” A vérrel verítékező, súlyos lelki tusát vívó Jézusra gondolhat a zarándok, ha betér egy imára a kert közvetlen közelében épült Agónia- vagy Nemzetek templomába, amely őrzi azokat a köveket, amelyeken a hagyomány szerint Jézus letartóztatása előtt utoljára imádkozott.

A festő ugyancsak nagy kőtömbön ülve ábrázolja Jézust, glóriával, dicsfénnyel feje körül, valamint elhelyezve a kép bal felső részébe egy világító égi jelt, utalva az angyali jelenésre, amely megtöri az éj sötétjét, igazodva ahhoz a kijelentéshez, amit az evangelista mondott: „És angyal jelenék meg néki az égből, erősítvén őt.” (Lukács, 22. 43.)

Számtalan közvetítésen keresztül juthatott el egykor a magas művészet egy-egy Isten háta mögötti helyre, mondjuk, egy kis székely faluba. Hogy aztán a „világ végéről” indult ember jó hatvan évvel ama kép ábrázolta tájat – aminek látványa eszmélése óta kíséri – be is járhatta zarándokként, kiváló lelki vezetővel, Attila atyával, életre szóló találkozásnak számít immár!