Szent Lőrinc könnyei s a magyar múlt

A pesti győztes forradalmat követő második napon, 1848. március 17-én vetette papírra Széchenyi a ritka-lelkesült szavakat: „Nékem úgy látszik, mintha ránk, magyarokra elvégre felnyílt volna az ég!” Hogy az ezután következő hetek és hónapok mit hoztak a talpra állt nemzet vonatkozásában, feldolgozta a történetírás, de hogy alig egy fél évvel később hogyan látta mindezt belülről mint cselekvő politikus Széchenyi gróf, azt a szeptember 1–4-e közöttre datált naplójegyzeteinek egyetlen mondata is pontosan tükrözi: „Egyetlen fénypontot sem vagyok képes felfedezni az egész világmindenségben.”

Számára ezután Döbling következett, a közéletből való kényszerű visszavonulás, hosszú évekig tollat is alig vett kezébe. Önvád gyötörte, s egyik ritka pillanatában, még a Világos előtti hónapokban le is írta, hogy „szüntelenül cseng a fülemben: te nemcsak egyeseknek, hanem egész törzsednek gyilkosa vagy...”

A fegyverletétel viszont már szóra sem bírta, oly súlyos lelki- és elmeállapotban volt. Ha figyelhette volna az égboltot kórháza ablakából, mint Jókai hőse egy világosvári úrilakból, éppen azokban a napokban láthatta volna a hullócsillagokat, vagy ahogy a nép körében ismert volt, Szent Lőrinc könnyeit. A diakónus ünnepét ugyanis, aki hitéért, egy eszméért, mégha könnyet hullatva is, de bátran vállalta megkínzatását és a biztos halált (lassú tűzhalálra ítélték), vértanúsága napjához kapcsolva augusztus 10-én tartották már a negyedik század óta. Mellesleg említhetem, hogy Kézdikővár templomának védőszentje.

A véletlen folytán kapcsolható ugyan egy természeti jelenséghez a mi szabadságharcunk végpontja, de jelképes értelmet tulajdoníthatunk neki. Amint Jókai a szabadságharcról írt „hőskölteményében” élt is ezzel az eljárással, amikor az egyik jelenetben válaszút elé került hőse kapcsán így elmélkedik: „Augusztus tizenharmadikának éjszakája volt. Baradlay Ödön a világosvári úrilak ablakából nézte a csillaghullást az égen. Régi talány, miért hull augusztus tizenharmadikán ezer meg ezer csillag alá, miért jön elő ezen az éjszakán ama csodás tűzijáték meteorokkal? Ödön most már tudta, miért van ez éjszakán e sűrű csillaghullás. Ahány csillagot látott leesni, még meg is tudta nevezni, ‘ki’ volt az, ‘mi’ volt az. És azután elmélkedett felőle tovább.

Azon égő aszteroidok közül, melyek az égen végigrepülnek, tűzvonalat rajzolva az álló képletek közé, nem mindenik hull le a földre. Sok csak meggyullad a föld gőzkörének erős súrlásától, s aztán továbbrepül az égen. Van saját körpályája.

Vajon a mostani éj futó csillagai közül hány van olyan, mely továbbfut az égen, mely nem esik alá, földbe, tengerbe temetkezni; hanem útjára megy, s ismét megjelen egy új találkozáskor?

Saját csillagát nem számította azok közé. Az bevégezte futását. Mikor az ember szükségtelenné vált a földön, akkor lemenni jó. A magyar hadsereg e napon lerakta a fegyvert.

Ödön nem tartozott azok közé, akik önámítással ússzák meg a délibábot. Tudta, hogy vége van mindennek. Csak az eszmének nincs.

Ez a generáció lejátszotta szerepét. De befejezte azt becsülettel. Az eszme fennmarad, és élni fog. Azoknak pedig, akik érte küzdöttek, meg kell halni. Meg kell halni azért, mert már semmit sem tehetnek érte egyebet, mint azt, hogy meghaljanak. Ez volt a vége minden apostolnak.”

Történelmi véletlen, de Jókai regényében látjuk, erős jelképisége okán összekapcsolható a magyar múlt egy tragikus epizódja a csillaghullással, illetve Szent Lőrinc könnyeivel. Ugyanakkor nem nehéz párhuzamot vonni Széchenyi tragikus látomásai és regényhősünk, Ödön pillanatnyi lelkiállapota között, amikor is egyiknek is, másiknak is számot kellett vetnie egész addigi, a nemzet ügyét szolgáló munkálkodásával. Előbbi azokban az időkben úgymond egyetlen fénypontot sem képes látni az egész világmindenségben, utóbbi azt tudta ama nevezetes napon, hogy vége van mindennek…

Mikor ezt írom, augusztus 13-a van, történelmi emlékezetünkből kitörülhetetlen nap. 1849-ben Görgey vezérőrnagy, a legfőbb polgári és katonai hatalommal a kezében, a cári haderők előtt feltétel nélkül letette a fegyvert…