Szégyen. Jó, hogy az!

Nem szidom a magyar válogatottat, hogy kikapott Andorrától. Miért, azoknak nem szabad jobban focizni? Volt úgy, hogy a Feröer-szigetiek Athénben legyőzték a korábbi Európa-bajnok görögöket, és nem szakadt le az ég. Minden meccs nulla-nulláról indul, Brazíliának is, San Marinónak is. Nem ítélem el Viniciust, hogy egy közelről jött labdát nem tud átvenni; a középpályást, aki huszonöt méterről úgy rúg kapura, hogy drukkolnunk kell, a labda guruljon el legalább odáig, mint ahogy egy olimpián a nézők szurkoltak a guineai úszónak, érje el a medence szélét, nehogy belenyuvadjon – ennyire képesek és kész, én sem vagyok jó balett-táncos, és eddig nem lőttek le emiatt. De:

– Soha nem lehet megbocsátani a játékosok hozzáállását. Az első félidőben azt a léha lófrálást, unott pöcizést, fölényes könnyelműséget. Ha a nemzeti mez van rajtad, akkor, ha kell, ott dögölsz meg a pályán; ezerszer legyőzhetnek, de utolsó erőddel is rendületlenül küzdesz. Egyedül Dzudzsák harcolt profi módon – védekezett, támadott, éppen csak a kapuba be nem állt, de neki sem ment a játék. Mondjuk, még itt-ott Kleinheisler, de erősen gyatrán.

– Nem lehet megbocsátani Storcknak (ki a csoda hozta ide?). A csapat fejetlenül játszik – húsz négyzetméteren öt ember, mennek a toronymagas beadások Dzsudzsáknak, aki nem látszik ki a védők közül, ő meg egy oszlopnak támaszkodva lemondóan, némán bámul, mint méla kérődző az új kapu előtt. Láttátok Reghecampfot, amikor nem megy a Steaua játéka? Rohangál a pálya szélén, ordítozik, kézzel-lábbal integet, okosan cserél, és a csapat szárnyakat kap. Lehet, hogy Becali rabszolgája, de inkább legyen az, mint puhány zsoldos.

– Nem lehet megbocsátani a szégyenteljes játékstílust. A bíró orra alatt kezezni, trikót ráncigálni, gémeskútként csülköt emelni az ellenfél szájába, ha idiótaságnak nevezem, akkor is bók. Hogy Balogh – nomen est omen – könyökkel, térddel, fenékkel ugrik bele az andorrai kapitányba. 38 éves, kopaszodó, kissé sörhasú öregfiú, lehet, hogy még cserejátékos a spanyol ötödik ligában, de inkább öntudatos postamesternek néz ki. És ezt az embert a magyar válogatott játékos nem is próbálja rendesen szerelni, egyenesen letiporja, mint egy barom. Hogy egy másik magyar fellöki ellenfelét, majd – a lassított visszajátszás millióknak mutatja – átugorva azon bal lábbal belerúg a földön fekvő ellenfélbe, és még ő reklamál a bírónak.

Mégis, ez a vereség idején jött, áldott hidegzuhanynak bizonyulhat, amennyiben:

– Rájövünk, hogy ezzel a gárdával nincs mit tovább keresni. Storckot elzavarni sürgősen (remélem, nem engedik, hogy csipp-csupp szerződési paragrafusok alapján akár egy fillért is kapjon), és egy tisztességes magyar embert tenni a helyébe. Nem kell mesteredzői diploma, nem kell tapasztalat, hiszem, hogy találtatik egy futballbolond munkamániás ember, akinek a „szép volt, fiúk” többet számít, mint a bankszámla.

– Ha megértjük, hogy önámítással, álértékek ajnározásával, putyukálásával többet ártunk, mint használunk. Lehet, hogy magamra zúdítom a hurrogók kórusát, de Grosics, Hidegkuti, Czibor nem egy nyaklevest kaptak edzőiktől, amíg felnőttek a hat-háromig, nem nyavalyogtak, a végén meg is köszönték. Amíg a focista előbb lesz milliomos, mint megtanul fejelni, eredmény nem lesz. Azért dolgozni kell, akinek nem tetszik, elmehet. Nem a tetkókkal, Mercivel és bombázó szeretővel kezdjük, hanem vért izzasztó edzéssel. Meg van értve?

És ha végre rájövünk, drukkerek és labdarúgással nem törődők egyaránt, hogy ami volt, az volt, ezt a napot mának hívjuk, emlékekből nem lehet élni. Ha egy képzelt mellénnyel lépünk pályára – kik voltunk mi –, akkor a végén az lesz, amit láttunk – az ujjongó közönség a piros–sárga–kék (andorrai) zászlók mögül röhög a satnya, tehetetlen utódokon. Puskás dicsősége egy fityinggel sem segített Besének. Gondoljuk meg mi is, erdélyi magyarok, mire megyünk, ha elmerülünk az anyagiasságban, léhaságban, valós vagy vélt ellenfeleink rugdosásában – elég lesz-e, ha néha megkoszorúzzuk Mátyás király szülőházát egy olyan Kolozsváron, ahol maholnap nem merünk anyanyelvünkön megszólalni? Dolgozni kell, építeni, gyarapodni, hogy ne legyünk a lelátók gúnytárgya.