Száz év nyomor

Fogadni lehetett volna arra, hogy az erdélyi magyar pártok összefogására és autonómiakövetésére felhorkan nemcsak minden román politikus, hanem nagyon sok román értelmiségi is. Mert lelki szemeik előtt mindig az áll, hogy Nagy-Romániát is a folyamatos autonómiaköveteléssel valósították meg, és félnek, hogy most fordul a kocka, és elveszítik Erdélyt. Arra azonban kevesen számítottak, hogy a szocdemes miniszterelnök, Mihai Tudose elveti a sulykot, s már akasztaná is a székelyeket.
De most nem a hírszerzésből – értsd: félig másolt disszertációkkal – doktorált politikusról, nacionalista felhangokat eregető honatyákról és országnagyokról akarok írni, hanem az eddig demokráciáról, európaiságról értekező értelmiségről. Hallották, milyen erőteljesen tiltakoztak a fasisztoid megnyilatkozások ellen? Dehogy hallották! Mert nem is hallhatták. Meghúzódtak, hallgattak, sőt, amelyik megszólalt, mint például a politológus Cristian Pîrvulescu, a bukaresti politikatudományi kar tanára, a Pro Demokrácia Egyesület egyik vezéralakja, csak azért tette, hogy bizonygassa, bár Gyulafehérváron 1918-ban megígérték az autonómiát, ezt az 1923-as alkotmány semmissé tette. Csakhogy azt az alkotmányt elsodorta a történelem, a gyulafehérvári ígéreteket azonban nem. Annál is inkább nem, mert Erdély hovatartozását nem népszavazás döntötte el! Ettől pedig mind a mai napig félnek, írta többek között Lucian Boia történész is.
Ami pedig az elitértelmiségieket, Ana Blandianát, Gabriel Liiceanut, Andrei Pleşut, Horea Patapieviciet, Mircea Cărtărescut és társaikat illeti, most hallgatnak, de a nacionalista szövegeiket már elmondták nem egyszer, nem kétszer. Azt szeretnék, ha az erdélyi magyarság magyar származású románná válna. Érdekes, már nem ezt hangoztatják, ha a Szerbiában, Ukrajnában, esetleg Moldáviában élő románokról esik szó. Mert ők, ugyebár, román testvérek.
Hogy lesz-e Romániában autonómia? Lesz! Ha majd a mócok, az avasiak, a Szeben környéki románok, a görgényiek, de a szászok és svábok is rájönnek arra, hogy ez nekik is jó, hiszen az Erdélyben megtermelt értékekkel az életüket jobbíthatják. S az autonómiával, önrendelkezéssel maguk döntik, dönthetik el, mire költik ezeket. A nacionalizmus felélesztő pártok vezetői éppen attól reszketnek, hogy előbb-utóbb minden erdélyi ember pontot akar majd tenni a száz éve tartó nyomor végére.