Szárazajta emlékezett

Vasárnap, június 11-én istentisztelettel, előadással, emléktábla-leleplezéssel és kiállítással emlékeztek meg Szárazajtán a falu azon lakóiról, akik 1944–45-ben a földvári vagy más fogolytáborokba elhurcolva kellett megjárják a földi poklot, s akik a manapság szinte elképzelhetetlen szenvedések után térhettek csak haza családjukhoz, ha egyáltalán megérhették a hazatérés napját.

Az istentiszteleten az igét Ungvári Barna András uzoni lelkipásztor hirdette, ő tartotta a vetített képes előadást is, illetve mutatta be azt a vándorkiállítást, mely újságcikkek, egykori levelek, fényképek, egyéb dokumentumok alapján rekonstruálja a magyar foglyok és hozzátartozóik által átélt megpróbáltatásokat, de a román hatalom fél évszázaddal későbbi packázásait is, amikor is a földvári tábor helyszínén állított emlékművet először traktorral húzattatta el a helyi polgármester. Az egész esemény a Gulag–Guvpi- (a Gulag szó az egykori sztálini Szovjetuniót behálózó javító- és munkatáboroknak, míg a Guvpi a hadifoglyok és külföldről internáltak táborainak a rövidítése) emlékév jegyében zajlott, ahogy azelőtt már Bölönben és Köpecen is, és amint azt Ungvári tiszteletes jelezte, bár az emlékév már lezárult, az emléktábla-állítások sorozata folytatódik.

Jelen volt az eseményen Benkő Levente történész, újságíró is, aki felhívta a figyelmet, nem létezik olyan, hogy kollektív bűnösség – ezért nem helyes az sem, ha orosz fogságot említünk, hiszen a történtekért a szovjet hatóságok, nem pedig az orosz nép tehető felelőssé. Felelevenítette a történelmi eseményeket is, többek között nevezetesen az 1944 szeptemberében megkötött szovjet–román egyezményt is, melyet a román hatóságok félreértelmeztek, kiterjesztve az internálás kötelezettségét Erdély teljes szász, valamint magyar lakosságára.

– Ennek alapján kijelenthető, hogy ami történt akkor a magyarokkal és a szászokkal, az egyértelműen kimeríti az etnikai tisztogatás kísérletének fogalmát – hangsúlyozta.

Részleteket is felolvasott a fogolytábort megjártak visszaemlékezéseiből, végül arra buzdította a jelenlevőket, aki teheti, keresse fel az egykori foglyok, elhurcoltak emlékeit őrző helyeket, nemcsak Földváron, de Lügeten, ahol fogolytemető volt, vagy Kolozsváron a Házsongárdi temetőt is, ahol a főkaputól jobbra szintén emlékmű áll. Mint említette, engedélyeztetésre várnak azok az emléktáblák, melyeket Foksányban, illetve Jászvásárban kívánnak elhelyezni az ottani táborok, átrakóállomások egykori helyszínén.

Kelemen-Karikás Árpád száraz­ajtai református lelkipásztor köszönetét fejezte ki az emlékezésen részt vevőknek, külön Ungvári tiszteletesnek a volt foglyok emlékét ápoló áldozatos munkájáért; a templom falán elhelyezett emléktábla leleplezése előtt pedig a következőket mondotta: „Itt nem lehet érzéketlenül, együttérzés nélkül megállni. A háború okozta sok keserűség, a hátrahagyott űr ellenére Szárazajta népe még mindig itt van, még mindig él. Üzenjük a nagyvilágnak, megfogyatkoztunk bár, de nincs még végünk.