Szabó Judit néprajzkutató, tanárnő emlékére

Drága Jutka! Ellobbant életed és nemes lelked lángja. Nincsen annak három napja, hogy felhívtál és hosszasan elbeszélgettünk a múltról és jelenről. Mondtad, hogy gyengélkedsz, de jó kezekben vagy, az eszed a helyén van, de fizikai erőd fogyogat. Ennek dacára hosszasan soroltad terveidet, és hittel mondtad, hogy a drága Jóisten felépülésed mellé áll. Annyi jó ember aggódott életedért, a lelkes gyógyítóiddal együtt. Most ránk tört a szomorú hír, hogy te is elköltöztél ebből a földi világból és immár a túlsó partról tekintesz le reánk, mindannyiunkra, akik szerettek, tiszteltek, akiket mindig lelkesen tanítottál, igaz tanári szigorral, megértéssel, de kellő alázattal is. Tanítottál emberségre, helytállásra, hitre, szeretetre, és tudományos alapossággal néprajzos szakmád gyönyörűségére.

Tarsolyod telis tele volt felbecsülhetetlen értékű tudással, amelyet soha nem hagytál csak a magad számára gyűlni, hanem kiosztottad azt a tanulni vágyóknak, mert tudatában voltál annak, hogy tanítani csak azt lehet, amit te magad is megtanultál, és egy fikarcnyival sem többet. És te hány, de hány alkalommal újságoltad, hogy megint tanultál valami olyant, amit eddig nem tudtál.
Maros mentéről, Csíkországon át szeretett városodba, Kézdivásárhelyre vezetett a sors, hogy ott találkozzál egy nagy tudású szerény emberrel, akivel összekötött az élet sok jóban, megpróbáltatásban, reménységben, és akivel hosszú évtizedeken át az összekovácsolt, kisszámú munkaközösséggel gyarapítottátok az öreg város meghatározó szellemi intézményének anyagát. Ütöttetek az okmányra violaszín viaszpecsétet, ahogy azt egykoron a céhes atyamesterek cselekedték, hogy ez is a Jóisten akaratából, sok jó ember segedelmével megteremtetett és elfogadtatott. Jutka nénit, a drága tanár nénit keresem – kopogtattak be hozzád nagyon sokan, akiknek valamilyen segítségre, adatra, szellemi anyagra volt szüksége. Mindenkire jutott egy kicsi időd, és ők hálával gondolnak rád.

Nagy megdöbbenéssel, kényszerűséggel, de Isten akaratában megnyugodva kell tudomásul vennünk, hogy a te napod is leáldozott. Nagy szellemi hagyatékod számba vétetik, és az azt megérdemlő, illő helyre kerül, óvó kezek, szemek vigyázzák majd, hogy el ne fecséreltessék és minden arra érdemes számára hozzáférhető legyen.
Búcsúzunk tőled, drága jó munkatársunktól, volt osztálytársunktól, a hozzánk is mindig közvetlen, segítőkész embertől, példaképtől.
Kezed az énekeskönyv utolsó lapjain nyugszik, lassan olvasod a könyörgést „Légyen meg hát a te akaratod!”

Haszmann Pál

Szabó Judit (Gernyeszeg, 1942. szeptember 13. – Kézdivásárhely, 2017. szeptember 7.) erdélyi magyar néprajzi szakíró, népmesegyűjtő, tanár és muzeológus. Incze László felesége.
Középiskoláit Szászrégenben végezte (1961), majd a BBTE-n magyar nyelv- és irodalom szakos tanári diplomát szerzett (1967). 1993-tól a Kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum muzeológusa.