Sorsdalainkból

Szobrot, emléktáblát, emlékművet annak szoktak állítani, akinek éltében végzett munkásságával egyetért a tisztelő utókor. A nemzeti viszketegségben helyét nem találó fiatal Románia a mai napig is nagyobb súlyt fektet a vélt nemzeti dicsőség kötelező imádatára, mint pl. az egészségügy, az úthálózat, milliók anyagi és munkalehetőségbeli megsegítésére; a nyugdíjakat említsem még, és mit még?

A nemzeti, magasztaló szobrokat meg se próbálom sorolni. Esetleg a nemzetközileg is nevetségessé vált, sok (főként erdélyi) anyafarkast a tereken, amint szoptatják Romulust és Rémust. Nem mást jelent ez a román tantervekben és tankönyvekben, Akadémián sem, mint a római származást. Igaz, annyi köze is van a románságnak Rómához.

Háromszék (Kovászna) megye a monumentálisra tervezett és satnyára ficamodott román nemzeti ünnepi esztendőben két szobrot is kap, ha nem is szoptató anyafarkast. Az egyik Mihai Eminescué (1850–1889, eredeti nevén Eminovici) lenne. A költő, aki a román nyelv megújításában sokat tett, szobrot itt is kap, a többi száz valahány mellett. De hogy miért éppen Kovásznán, Háromszéken? Azt tudjuk. Amiért az anyafarkas Kolozsváron, Ludason, százfelé még. És szemponterősítő, hogy Eminescu elemi erővel gyűlölte a magyarságot, Magyarországot, cakompakk. Ő írta és hirdette, hogy a Dnyeszter folyótól a Tiszáig minden Romániához tartozik, ha a fene fenét eszik, akkor is. Nem mellékesen említem meg, hogy Budapesten mai napig is fenn egy emléktábla Eminescuról a belvárosban, egy ház oldalán. S azt se zárójelben, hogy Ady, Kosztolányi, Babits, Ignotus, Juhász Gyula, Móricz egykori lapjának, a Nyugatnak mai napig sincs emléktáblája az egykori szerkesztőség épületén, Budapesten, a belvárosban!

Kovásznán a másik szobor a Iuliu Maniu egykori politikusé lenne. Nyelek egyet, és idézem Maniu szavait. „Az önrendelkezési jog nem községek, nem enklávék, hanem népek, területileg összefüggő, egységesen lakó nemzetek részére van elismerve. Mi jogot tartunk a románok önrendelkezésére, akárhol élnek is Magyarországon…”
Na? Itt és most? És mi, magyarok, Székelyföldön? Sorsunkból idézek, egyik sorsdalunkból: „Varjúsereg lepte be az egész tájat, idehaza gyász borít be minden székely házat…