Régi üzenetek mai magunknak

A Bolyai Jánosról alkotott szépirodalmi művek sora a tavalyi évben egy újabbal, Láng Zsolt regényével bővült. Ez az irodalmi esemény indított, hogy újból kézbe vegyem a kiváló művelődéstörténész, Benkő Samu jó félszázaddal ezelőtt megjelent munkáját, a Bolyai János vallomásai (1968, illetve 1972) című könyvet. Az elképesztő mennyiségű kéziratos hagyaték jelentős részének, a papírdarabokra írt feljegyzéseknek avagy „vallomásoknak” a feldolgozása és rendszerező összeállítása révén a kutató mondhatni teljes képet adott hőse életéről, pályájáról és gondolatvilágáról. Arra törekedett, hogy egy zseniális matematikus emberi-gondolkodói arcélét és gondolatrendszerét bemutattassa.

Már a magyar reformkor idején, az 1840-es évek elején felmerült Bolyaiban egy olyan enciklopédikus mű megírása, amely az egész emberi tudást felölelné és rendszerezné, s amely végső céljául az egyén és a közösség boldogulását szolgálná. A boldogulás zálogát a tudományban látta Bolyai, s a korra jellemzően arra az álláspontra helyezkedett, hogy – Benkő Samu összegezésére hagyatkozva – a „köz- és általános üdv” nem érhető el, míg az ember egyénileg nem boldogul, s fordítva: egyénileg nem lehet tökéletes boldog senki sem mindaddig, míg „mindenki üdve” nincs biztosítva.

Ebből is gondolhatjuk, hogy kritikusan szemlélte korának művelődési és közéleti állapotát. Egyik jegyzetében a silány szellemi termékeket, illetve a haszonleső és minden áron sikert hajszoló szerzőket kárhoztatta, azt állítván, hogy saját kora úgymond a vastag könyvek tömegét produkálja, s „most aki írni, olvasni tud, alig kiszabadulva a tanító (magister) keze alól, már ellenállhatatlanul, árvíz módjára (...) könyvet ír, s a világnak imponálni, magának csak tekintetet [értsd: tekintélyt] s pénzt vágyván szerezni.”
Figyelmet érdemel, hogy ugyancsak a reformkorban, de Pesten állított ki hasonló látleletet az irodalmi életről a tudós kortársa, Bajza József, a korszak legnagyobb hatású irodalomkritikusa. „Ma tanult és tanulatlan, művész és kontár egyaránt vergődnek a halhatatlanság szent bérceihez – írta 1831-ben –, de ez utat, melyen odajuthatni, felette kevés ismeri.” Bajza is szóvá tette, hogy „gyakran igen üres csecsebecséknek nagy kelendőségök van”, ugyanakkor viszont a hírközlés, a sajtó számára járható utat is megnevezte: azt kell szem előtt tartani – írta 1837-ben –, „ami ész és ízlés tekintetében épületes, ami vagy tanít, vagy hasznosan mulat.”

S hogy befejezésül Bolyaihoz, ehhez az „elsőrangú lángészhez” (Gauss) térjünk vissza a tudást és tanítást illetően, ő epébe mártott tollal írta le, hogy „sok tan volt eddig, melynek sokkal hasznosabb lenne (inkább) nem-tanításáért fizetni.” A szabadság fogalmáról szintén megkerülhetetlen, amit papírra vetett 1849 tavaszán: „a jól értett szabadság telyességgel (sic!) nem abban állván: hogy már ezentúl, az Istenen elkezdve mindenkit kény szerént lehessen káromolni: hanem abban, hogy jó törvények biztos oltalma alatt és korlátjai között ki-ki azt cselekedhesse, mit a köz- és minden egyéni üdvre legjobbnak tart.”

Bolyaira éppen a napokban emlékezhettünk, halálának 160. évfordulóján. Gondolkodói magatartása, illetve feljegyzései alapján úgy tarthatjuk számon, mint aki – Székely Jánost parafrazálva – a mezítelen lényeghez meglelé az utat. Ezt a fentebb érintett néhány gondolata is igazolhatja, s nem mellesleg: régen fogalmazott üzenetei révén közállapotainkról gondolkoztat el...