Pályafutás – vesszőfutás

A latin curriculum vitae önéletrajzot, életrajzi vázlatot jelent, de ma nem feltétlenül ezek, hanem többnyire a szívi fordul elő beszédünkben. Hosszú ideig az önéletrajzé volt az elsőség, nemcsak álláskereséskor csatoltuk a kéréshez, folyamodványhoz, de a letűnt rendszer párt- és állami szervei is taktikai meggondolásból íratták ezeket, például a „verifikálások”, a nagy tisztogatások és leszámolások alkalmával, például az 1950-es években, illetve olvasták, sőt a párt éppen aktuális irányelvei szerint értelmezték a kiszemelt áldozatok önéletrajzait.

Aztán időről időre újraíratták a „delikvensekkel”, hadd lássák az egyes változatok közötti esetleges eltéréseket vagy azt, hogy mit hallgatott el – netán szándékosan! – az életrajzi vázlat sarokba szorított készítője, mert az ilyen jegyekből „súlyos következtetéseket”, mi több, vádakat lehetett megfogalmazni az illetővel szemben. Így lehetett a tegnapi elv- és harcos társat félreállítani, mint ama rendszer ellenségét...

Ma egyszerűen szívit mondunk, CV-t írunk, amelynek ugye kidolgozták, rögzítették a formai szabályait, követelményeit – tulajdonképpen rugalmas formanyomtatványként határozzák meg –, s amelyet bármely munkakereső kitölt – figyelem: nem megír! –, és lead vagy elküld külön-külön, illetve egyszerre számtalan munkaadóhoz, s várja okostelefonja megszólalását, a pozitív vagy elutasító választ. Semmiféle személyes hangvételről és indíttatásról nem eshet szó az ilyesféle szívikben, csak puszta adatokat, semmitmondó eredményeket látni az egyes rovatokban, jobban mondva, rekeszekben, de hogy mindez az adathalmaz milyen tartalmat hordoz, milyen emberi, családi környezet, milyen egyéni, valós teljesítmény áll mögöttük, édes keveset tudni meg belőlük.  

József Attila élete utolsó évében, 1937 elején munkát, hivatali állást keresve írta meg a maga Curriculum vitae-jét, olyat, amely még azt is magában foglalja, hogy amikor nevelőszülőkhöz került, nevétől is megfosztották, Pistának szólították. Vagyis nemcsak pályafutásáról számolt be részletesen, hanem vesszőfutását is ecsetelte, amely már kisgyermekkorában elkezdődött számára, s tartott szinte egy életen át. Másik klasszikus költőnk, Arany János viszont egy ifjúhoz címzett versében (Domokos napra) természetszerűen nem a megtett útról, hanem a kedvesnek mondott fiú előtt álló pályáról szólt, mondván:

„Előtted a küzdés, előtted a pálya,

Az erőtlen csügged, az erős megállja.”

Mit tudni meg hát a mai szívikből? Talán azt, hogy erőtlen, aki kitöltötte, vagy azt, hogy erős? Egyiket sem! József Attila súlyos ideggyengeségét is önéletrajzába foglalta, ugyanakkor azt is, hogy munkában szívós. A mai formanyomtatványok rekeszeiben gyakran sok-sok adat vagyon zárva, de érzésem szerint távolról sem elegendő az illető megismeréséhez...

Különben magát a pályafutás szót választékosnak minősítik az értelmező szótárak, de a mai nyelvhasználat alapján már-már elavultnak tűnik, továbbá a vesszőfutás értelmét bár annak fogjuk fel, ami, vagyis megalázó, kínos helyzetek sorozatának, eredetére viszont kevésbé gondolunk, arra, hogy régen a katonaságnál a büntetés egyik módja volt: a vesszőfutásra ítéltnek egymással szemben felállított katonák sora között kellett futnia, miközben bajtársai vesszővel sújtottak mezítelen felsőtestére.

Végül azt mondhatom, hogy egy önéletrajznak vagy a mai szójáráshoz igazodva, szívinek tartalmaznia kellene az illető pályafutását a saját maga fogalmazta formában, s ne adj’ isten, vesszőfutását is. Egy fontos dolog mindenképpen kiderülhetne ebből, az hogy – úgymond – csüggedünk-e vagy megálljuk helyünket. S ez bizony, betölteni a helyed, nem is kevés!