Őket is megviselte a történelem

Több helytörténeti tanulmány és monográfia megjelentetése után a nagyernyei (Maros megye) Nemes Gyula családi indíttatásból kezdte vizsgálni a magyar csendőrség történetét: dédnagyapja és anyai nagybátyja is csendőr volt. A könyv alcíme is jelzi (Maros-Torda megyeiek a magyar Királyi Csendőrség kötelékében) főleg a földrajzi közelség által látókörébe került egyéni sorsokat ragadta meg, szakmai megalapozottsága mellett ez teszi emberközelivé ezt a tudományos munkát, mely a kis magyar világban követi nyomon részletesebben a csendőrség tevékenységét.

Hogy egy általánosabb képünk is legyen a rendvédelmi testület előtörténetéről, Lőrinczi Dénes a könyvbemutató első részében vetített képekkel illusztrált előadásában tekintette azt át a 13-14.századi franciaországi kezdetektől egészen 1918-ig. Mint megtudtuk, a zsandárságot 1848-49-ben szervezték meg a Habsburg-birodalom egész területén, amely akkor még egy német nyelvű, elnyomó szervezet volt; ezt 1867-ben Erdély és Horvát-Szlavónia kivételével mindenütt felszámolták. Látván, hogy milyen jó az erdélyi zsandárok hatékonysága a közbiztonság fenntartásában, 1881-ben Tisza Kálmán akkori miniszterelnök javaslatára a magyar királyság teljes területére kiterjesztették azt, és magyar lett a szolgálati nyelv, ekkortól már elnyerte a lakosság szimpátiáját is. Sikerük titka abban rejlett, hogy portyázva ügyeltek a közbiztonságra, azaz egy-egy őrsről akár tíz, főleg vidéki település közrendjét felügyelték.

Ezek a csendőrkerületek 1918-ig működtek. A magyar királyi belügyminisztérium alárendeltségébe tartoztak, de a honvédelmi minisztérium képezte ki a tagjait, szabályszegés esetén is a hadbíróság ítélkezett felettük. Nemes Gyula azt is részletezte, a magyar csendőröknek nagyon sokat kellett tanulni ahhoz, hogy a ranglétrán feljebb jussanak.

Katonai kötődésük folytán az I. világháborúban egy részüknek be kellett vonulni katonai szolgálatra, az 1916-os román betöréskor sokan az utolsó töltényig harcoltak, és hősi halált haltak, de 1918 után az erdélyi állomány 90%-a átvonult Magyarországra. Az itthon maradottakat a két világháború közötti román világban jobbára szélnek engedték, nem ritkán kellett elszenvedniük atrocitásokat, és nyugdíjukért is hiába pereltek testületileg. A „kicsi magyar világ” rövid ideig kedvezett nekik, ekkor azonban – igaz, felsőbb parancsra – közreműködtek a zsidóság deportálásában, és ez befeketítette jó hírnevüket, máig sem mosták le ezt a szégyenbélyeget. A háború utáni új rendszerben a csendőrséget kollektíven felelőssé tették azért, hogy „kiszolgálta” az előző hatalmat, tagjait üldözték.