Nyelvi szösszenetek

Tehát a nevek sokat elárulnak a nyelvről, az emberről, az illető népről, s annak gondolkodásáról. Most csak a személyneveket hozom fel példának. A magyarság kettős személyneveiben – család- és keresztnév –, eltérően a legtöbb nyelvtől a világon (egy-két kivétellel) az első helyen a családnév (előnév vagy az apanév), második helyen a keresztnév vagy utónév szerepel: pl. Mikes Imre. A sajátos gondolatmód a következő: a családnév a gyökér, ahonnan kihajtott a megnevezett, s ez az elsődleges, utána jön a hajtás megnevezése. Logikus nemde?

Szakszerűen kifejezve a (megkülönböztető) jelző a magyar nyelvben mindig a jelzett szó előtt áll. Sok Imre van, de Mikes Imre már kevesebb. E törvény szerint alakultak ki a történelmünk folyamán a kéttagú személynevek: Teleki Domokos, Faragó János, Székely Bálint, Nagy Sándor stb. Sokan hangoztatják – hírneves tudósok is – a magyar nyelv nagyfokú logikusságát. Íme, a példa! Ez nyelvi hungarikum – hogy mai, divatos idegen szóval éljek.

***

„Az anyanyelv sorsával a nemzet önvédelme szoros kapcsolatban van” – állapítja meg Bárczi Géza. Azt is hangsúlyozza, hogy a régi nyelvünk roppant gazdag és színes (A magyar nyelv életrajza). Ezért helyesli olyan lelkesen a nyelvújításnak azt a módszerét, hogy éppen a régi szavakat újították fel. Pl. az agy régen ’koponyát’ jelentett, s később logikusan nevezték el a benne levőt, a ’gondolkodás szervé’-t agynak. Erre az időre már az embertan tudományosan is felfedezte e szervünket. Az agy régi jelentését átvette a koponya szavunk, s az agy szó is tovább élt jelentésében megújulva. Ma is élhetnénk e szóalkotási formával.

***

A költemény szó jelentése a 17. században még a ’koholmány’ volt, így neveztek minden kitalált dolgot. A 18. századtól ’vers’ lett a jelentése. A költő szép koholmánya a költemény… A költők lelke rajta… Ma inkább a józanabb jelentésárnyalattal rendelkező vers használata gyakoribb, a költemény fennköltebb többletjelentést kapott.

***

„Fejér agár farka alatt tartja hitét, tisztességét” – tartja egy 1590-ből való közmondás. A középkorban még – az Erdélyi Szótörténeti Tár adatai szerint – a hit szavunknak volt egy olyan jelentése, ami ’becsületet’ jelentett: „az én igaz hitemre, lelkemre”, azaz becsületemre, hitet ad valakinek (becsületszavát – 1590). Világos, hogy a magyar ember számára a becsület a belső lényegét jelentette az embernek, a lelkét. A becsületes emberben meg lehetett bízni, hitele van a szavának, szavahihető ember, hitlevelet adhatna ki szavairól. A magyar karakter egyik jellemzője volt az adott szó szentsége.

***

Váry Attila írja: „Aki az anyanyelvét nem becsüli, az nagyobb gazemberségre is képes”. Milyen igaz! Napjainkban is sokszor tapasztalhatjuk…

Nyelvi lelkiismeret létezik-e ma? Ritkán érzékeljük. Magára hagytuk, elárultuk a nyelvünket. Nyelvében már nem él, csak pusztul a nemzet – hogy Sütő Andrást idézzem. Felzabálja az idegen nyelv, s mi előszeretettel hagyjuk, sőt besegítünk. Fogyasztói „plázazombi-masszává” züllünk lassan nyelvünkkel együtt, így morális és pszichikai lumpenesedés a sorsunk. Ez ma a legnagyobb ellensége embernek és anyanyelveknek egyaránt, mert megfoszt legjellemzőbb emberi arcunktól, és a nyelvi lelkiismeretlenség kitermelője is. Töprengjünk el rajta. Felelősek vagyunk nyelvünk sorsáért?

Szabó Etelka