Nincs új a nap alatt!

Ugye, ezt akkor szokták mondani, ha valami, ami rossz, ha ritkán is, de ismétlődik. Olvasom az idei TIFF-ről szóló híradást. Kolozsváron évek óta beindult és megszeretett filmes rendezvénysorozat ez, s igen nagy a közönségsikere. És számunkra külön öröm, hogy a magyar filmek esetében mindenkor telt ház előtt vetítenek, nyilván a szokásos, azaz megszokott, immár természetesnek tartott háromnyelvűséggel.

A román – nehogy eltévesszem a sorrendet!--, a magyar és az angol nyelv velejárója ezeknek az előadásoknak. Mégis szinte mindig akadnak a magyar nyelvre túlérzékenyek, akik hajlamosak arra, hogy egyszerűen megzavarják – nyelvi okokra hivatkozva – ezt a rendet. Történt, hogy a kolozsvári filmfesztivál magyar napján a vadonatúj magyar filmet, Reisz Gábor Rossz versek című alkotását vetítették, utána beszélgetés következett a közönséggel a már említett három nyelven. A nagy sikerre való tekintettel másnap újból levetítették, ám robbant a puliszka -- úgy tudom, ezt így szokták mondani! --, a nagy baráti, ha jobban hangzik: testvéri összeborulást illett megzavarni, s némi „filmrajongók” kikérték maguknak, hogy magyar nyelvet is kell hallaniuk, amikor mindenki Romániában él, s a rendezvény is itt zajlik.

Akár el is suhanhatnánk eme otromba megjegyzések mellett, ha a tavaly ugyanezen a seregszemlén ugyanilyen „önérzetes” számonkérés ne történt volna. Akkor Enyedi Ildikó Testről és lélekről című, Arany Medve-díjas művét láthatták a nézők. Nos, a címben jeleztem, hogy semmi sem új a nap alatt. Jóval korábban, pontosabban az 1960-as évek végén a Marosvásárhelyi Székely Népi Együttes erdővidéki vendégjátéka alkalmával a világ végén lévő Középajtára is ellátogatott. Hatalmas tömeg zsúfolódott be a kultúrterembe, magam is néhány társammal – hogyne gyűltek volna be az emberek, hiszen az ő amatőr együttesüknek is országos hírneve volt, a televízióban is láthatták sokan, így hát ki is akartak tenni magukért. Folyt is a műsor, Széllyes Sándor elemében volt, Balogh Dénes, Tóth Erzsébet és dalos társaik kétszer-háromszor is ismételtek, a táncosok csizmája alatt recsegett a színpad, s ilyen felajzott hangulatban, úgy a műsor negyedénél, hátul, egészen hátul belesivít egy hang, s román bemondást követel románul.

A szó szoros értelmében meghűlt a levegő, Székely Dénes, az együttes igazgatója valósággal repült a tömeg között, nehogy balhé kerekedjék, mert a tömeg is pillanatok múlva megmozdult. Az atyafi nem rettent meg, magyarázni kezdte, hogy neki is joga van érteni, ami ott zajlik, s mint évtizedek múlva a kolozsvári filmrajongók, azt hajtogatta, hogy Romániában élünk.

Szerencsére bántódása nem esett, elmondta, hogy ő Olténiából való, s valami fúrásoknál dolgoznak a falu határában, onnan jött ő le kultúrműsort nézni. A vége az lett, amit ő akart: Széllyes Sándorék a következő műsorszámokat románul is bemondták. Egyébként gyönyörű előadás volt, a Népi Együttes első, Erdővidék majd minden faluját felölelő kiszállása, azt is mondhatom, diadalút a javából. Csak éppen maradt volna el az a keserű szájíz, melyet bizonyára nem felejtettek el azok, akik azon az előadáson ott szorongtak a középajtai kultúrházban!