Nemzetállamok reneszánsza

A július 26–30. között 13. alkalommal megszervezett EMI-tábor egyik meghívottja volt az anyaországi Bayer Zsolt író, újságíró, aki csütörtökön Trianonról másként címmel tartott előadást, „jajongás” helyett arra összpontosítva, mit és hogyan tehet most a magyarság, annak érdekében, hogy mindannyiunknak élhető élete legyen.

Bayer Zsolt pályafutása során bőven kapott hideget és meleget is, saját bevallása szerint akkor biztos abban, hogy valamit bizony mégiscsak jól csinál, amikor egyazon nap jelenik meg két különböző magyarországi sajtótermékben a neve mellett a „zsidó”, illetve a „náci” jelző.

Aki még nem hallotta élőben, kötetlenül beszélni, lendületes, nagy lexikális tudást birtokló előadót ismerhetett meg személyében, aki bár nem rejtette véka alá véleményét kényesnek tartott kérdésekben sem, csak jó adag rosszindulattal vádolható szélsőségességgel.

Az általa idézett történelmi események, Magyarország sorsát meghatározó személyiségek (némelyik nagysága igencsak megkérdőjelezhető) sorolása, az összefüggések feltárása tényleges ismeretanyagra épült, mondandóját adatolva, konkrét érvekkel alátámasztva tolmácsolta.

Nyilván lehetetlen a teljes előadás szövegét visszaadni, ellenben néhány mozaikszerű gondolatot érdemes felidézni. Mint fogalmazott, 1100 éve felfoghatatlan politikai erők dolgoztak, dolgoznak a magyarság elsöprésén, sikertelenül. Trianon közelgő évfordulóján, száz évvel a magyarságot ért tragédia után az önsajnálat helyett ki kell állnunk, azt kell mondanunk: íme, ma is élünk, vagyunk, és ez így lesz a következő száz évben is. Talán ideje lenne egy baráti beszélgetés keretében felvetni: mi az, amit a százéves ígéretekből betartottak az országrészeket megkaparintó államok (majdnem semmit), és mi az, amit talán ideje lenne újratárgyalni.

Nincs olyan eszme, amit az ember, ha elég ideje van rá, ki nem csavar az abszurditásig, önmaga paródiájává nem tesz, most a liberalizmuson a sor, mondta Bayer, példaként hozva fel többek között, hogy Angliában betiltották a „hölgyeim és uraim” megszólítást, mert túl kirekesztő a más nemi identitást vallókkal szemben, vagy – ami normális ésszel felfoghatatlan –, hogy Koppenhágában zoofilek számára nyitnak bordélyokat. Csak az „én” és a „most” számít, szemben bármiféle hagyományos értékkel. Úgy véli, ez a folyamat óhatatlanul véges, a Nyugat hanyatlik, és a jövő a nemzetállamoké lesz, szó sincs tehát arról, hogy pusztulásra lennénk ítélve. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy a demográfiai mutatók javuljanak, magyarán: szülessenek gyerekek. Különben minden diplomácia, minden erőfeszítés teljesen fölösleges.

Mindenkinek tudnia kell azt is: azon a bizonyos decemberi szavazáson, amikor arról kellett dönteni, kapjanak-e állampolgárságot az erdélyi magyarok is, a nemet választók között bizony szép számmal akadtak olyanok, akik innen vándoroltak ki. Azzal a felkiáltással tették ezt, hogy: „én hosszú éveken át megkínlódtam a magyarországi állampolgárságért, nehogy már mások csak úgy megkapják.” Ezt tudomásul kell venni, és ezen mentalitás ellen kellene cselekedni.