Nélkülem nem vagy senki!

Erős kampányt indított az RMDSZ Háromszéki Nőszervezete, és remélhetőleg hatásos is lesz. A nők elleni bántalmazás annyira mindennapos és elfogadott a társadalom részéről, hogy csak akkor veszünk róla tudomást, ha fizikai jelei vannak, de akkor is inkább félrenézünk, mert az kényelmesebb. Az, hogy szavakkal is lehet bántani, mintha nem is számítana, nincs is rá büntetőjog, nehezen bizonyítható, és sokszor a társadalom is elnézi, lenézi, vitatja az áldozatiságot.

Engem éveken át vertek szavakkal, alázott meg a férjem otthon és nyilvánosan, bántalmazott. Éveken át vette el belőlem azt, aki vagyok, és évekbe telt ezt visszaépíteni. Selejtnek éreztem magam, a világ szégyenének, ijesztő énképpel, súlyos szomatizálással, úgy érezve, nem vagyok szerethető nő és ember. Amikor megláttam ezt a felhívást legalább ezer szó, helyzet, érzés jutott eszembe, és az is, hogy hányszor érvénytelenítette a környezetem a helyzetet, hányszor kérdőjelezték meg, ami történt, hányszor vitatták az érzéseimet, az igazságot: nem hiszem el róla, nem úgy volt, nem úgy gondolta, csak viccelt, de azért klassz ember, mindenkivel előfordul. Akkor áldozat voltam, most már túlélő. Nagyon fontos, hogy ezeket az érzéseket, történéseket kimondjuk, és ami még fontosabb, hogy elhiggyük!

A most indított kampány nagyon erős, remélem, nagyon sok nő csatlakozik hozzá, és elküldi névtelenül a saját történetét, azokat a szavakat, amelyekkel bántották vagy bántják. Sokan mondják, hogy kis lépés ez, olyat is mondtak, hogy nem ér semmit, úgysem változik a helyzet. Szerintem minden apró dolog, történet, segítségnyújtás számít. A szónak ereje van, és nem igaz, hogy elszáll, nagyon is megmarad. Biztos vagyok benne, hogy azok a rajzok, amelyek a beküldött történetekből születnek, nagyon erősek lesznek. Nem vagyok naiv, tudom, hogy a bántalmazókat nem hatja meg. De remélem, másokat igen. Mert hitelteleníteni, megkérdőjelezni vagy legyinteni az áldozat történetére szintén bántalmazás.

Nem tudom, hogy meg lehet-e valaha szüntetni a nők elleni erőszakot, de szerintem az is fontos, hogy legyen a szolidaritás a közös minimum. Amikor nem megkérdőjelezünk, hanem támogatunk. Nem félrenézünk, hanem felemeljük a hangunk. Nem felhúzzuk a zenét, hanem hívjuk a 112-t. A nők elleni erőszak nem magánügy! Legyen a minimum az, hogy ha látom, hogy mást bántás, igazságtalanság ér, nem nézek félre. Nem hibáztatok áldozatot. Ha tudok, segítek. Nem ártok!