Nagyapám álma

Családnevünket őrzi a keleti irányból délnyugatra forduló Orbai-havasok Zágon fölé emelkedő bérce, a Domokos magasa s a lábánál eredő patak elnevezése. Ugyanígy régi oklevelek sokasága, például az 1602. augusztus elsején keltezett, ötven zágoni szabad székelyt feltüntető lajstrom.

Csak azokról a felmenőimről teszek említést a következőkben, akik születésemkor, illetve gyermekkoromban még életben voltak. Közülük a már szóba jött Deák Antalt, apám vándorlásainak előidézőjét, sors-lavinájának elindítóját tekintem a legszínesebb szereplőnek. Hozzá tapadt az íratlan családi krónikában megőrzött legtöbb esemény, vele kapcsolatos leginkább pletyka, falusi mendemonda. Néhányat én is hallottam kicsi koromban, amikor nyaranta vele, dédanyámmal és Anti nagybátyámmal egy fedél alatt éltem a valamikori katonarendre emlékeztető Hosszútized utca – mindenki inkább mondta Hosszútízesnek – hatvannégy szám alatt. Nagytátát, így szólítottam, mert volt nekem kicsi tátám is, a Tatárszeg alsó fertályában lakó nagyapám, Domokos Géza. Deák Antal, akárcsak a család többi férfitagja középtermetű volt, az öregségtől kissé hajlott járással, erős, nagy kezekkel. Most is látom, hogy keni vastag ujjaival, gondosan, szinte gyöngéden esős napokon a lószerszámot. Mikor valamilyen nem tetsző dolgot hallott, vagy rosszkedvében volt, a jobb szemét lehunyta, csak a másikkal kutatta az előtte állót vagy a kedvetlenségét kiváltó szerszámot, tárgyat. Ilyenkor még inkább előugrott csontos, vasárnaponként vigyázattal borotvált arcából karvalyszerűen görbe orra. Ezzel is egyedül állt a famíliában. Nekem valamiért mindig fenyegetőnek tűnt horgas orrával. Utódai közül nem hasonlított rá senki, sem leánya, sem apám és testvérei, sem mi, unokái. Ám nemcsak ebben fajzottunk el tőle, a réges-rég elfelejtett zágoni aratóbálok első legényétől, a kincstaláló szerencsefitől.

 Az a legenda járta róla, hogy fiatal házas korában álmot látott: a kertjében levő bodzabokorból láng csapott föl. Alig világlott, felásta a bokor alját, s egy csuprot talált telides-tele aranypénzzel. Abból vásárolta meg egyik napról a másikra a falu egyik legszebb öregházát, amolyan parasztkúriát. A kaputól messze, hátra a csűrig terjedő hosszú-hosszú udvarral, kétfelől szokatlanul nagy veteményessel. A csűr háta mögött messze a mezőbe kinyúló, minden ősszel trágyalével bőven meglocsolt, időnként felszántott és here vagy lucerna termésre fogott kaszálóval. Olyan távol esett az istállótól a kapunál álló gémeskút, hogy kétkerekű alkalmatosságon rúdra akasztott cseberben hordtuk hátra a vizet az állatoknak.

Részlet Domokos Géza (1928–2007) Éveim, útjaim, arcaim című önéletrajzi visszaemlékezéséből (Pro Print, Csíkszerda, 2012) – a Domokos Gáza egyesület hozzájárulásával