Mit viszen a magyar csónak?

Valódi nemes, nagy feladat, a bizalom netovábbja szakadt eleinkre meg miránk, mikor annak talán még nem is volt az ideje. Reccsent a palánk, omlatag kövek indultak ellenünkre tehetetlenül maguk is.
A ránk omló falakat s tetőzetet, a mindenséget kellett megtámasztanunk, melyet ránk riasztottak a halál jogpecérei, a maguk és illetéktelenek, másmilyenek javára. Mindent s a többit is megépíteni. „Bíztak bennünk.” Sátáni időben gyermeteg, ki sem próbált hatalomra bízták létünket és vétkeinket, ha voltak. Megvédeni falakat, tetőzetet ott, ahol a zúgó négy folyó is védelemért esedezett naponta az orvhalászok elől.

Szabadon feküdtünk, és a szabadesés rettenetében találtattunk, megszámláltattunk és véglegesíttettünk, amikor a huszadik század egy romhalmazon és kézen meg lábon csak húsz új esztendőt számlálhatott.
Abban a – ebben a – ricsajban sirató anyákat, öregasszonyokat hallhattunk, azok bíztak bennünk mindmáig.

Elvitték folyóinkról a hidat, eltüzelték barmaink alól a hídlást – vinni mindent, ami mozdítható. Ha dadog a gyermek, azt mondatjuk vele: mondd ki szépen, hogy Trianon, a gyermek eszeveszettül sikoltja a nemet, dédapja szoktatja csendesebb és keserűbb szóejtésre. Gerenda zuhan az égről is, nekünk azóta is, immár száz esztendeje is azt kell végeznünk, amire ama másság rá nem bírható. Nem napszámban végezzük a honépítést – már akinek honja van ég és szakadék között –, velünk született az az idegenségben is.

Mindenek dőlnek ellenünkre, s a rettenetesen hamis, de bűnösen igaz ítélet meg se rebben. A szó benn akad. Van úgy is, hogy hazug, pedig apja keresztelő templomát duvasztják elébe: szobrot emelj belőle a Trianonban győztesnek, az egedet!

Nemcsak a mély hallgat, de az is, aki már abba beleszületvén, bélyeget visel ringyoid Európánkban; hogy az a… Miközben sziklacsúcsok intenek okosan jóra. Még akkor is, ha Párizs Miasszonyunk- tornyainak jajongását utánoznák idehaza; ha ez haza alattunk.

Ha bíráink gereblyézik a hasznot a ránk szakadt, omlasztott ítéletekből. Ha ők kanalazzák, csámcsogják előttünk a magunk évszázadait, akkor mi miért nem s miért igenis mondanánk egy nagyot; miért annyi tagadás és bólintgatás ellenünkre és vesztünkre, miért?

Van, mikor már a kérdés is büntetendő. Van, amikor az üszkös gerendák közt heverő mestergerenda is az ellenség malmára tereli az esővizet. Ez már a jogtalanság, a jogfosztottság állapota. Erdély olyan jogfosztottságban tereli a megmaradt és megmaradó magyart, melynek sárléverésében odalettek volna birodalmak is. Ahogy mi magunk ide jutottunk, bizony.

Nem vermet, de sírgödröket ásatnak velünk taknyukba vénült bíráink máig. Vénüljünk és nyugton azt is, míg eligazítják gyermekeink és unokáink szava járását távol erősen az igaz hangzástól. És minden marad újból és újból a régiben, miközben Trianon saját létét is restelli azóta, hogy megtörtént velünk, magyarokkal mindez a viszonylag tiszta ég alatt.

Magyarok vérétől mosdik az álnok fél Európa. Azóta, hogy a nemzetveszejtő bírák szétmarcangolták Magyarországot s abban Erdélyt, cudarul. Asszonyanya s nemzete hullajt könnyet ezért zuhatagoson. A vériszapban, a gyilkolás példátlan áradatának végén még sírjainkat is megadóztatták Romániában. Szavuk jaja nem tapad az igazság falán. Nem állhat. De embernek fia, földnek s fajtádnak soron levő reménysége, nem hiába veted a vállad sáncba vetődött haza-szekérnek, tudd meg! Akkor is szólj, szólj versben, keresztelőn vagy lakodalomban, örömedben sírva. A gyermekemberke megtanul tőled sírni és nevetni. Hazudni, szót befagyasztani soha. Azt soha.

Négy nap dörgött az ágyú Déva s Vízakna között. Ott minden talpalatnyi földet vér öntözött – Petőfi Sándor utolsó versében is a szabadság vérveszteségét törli ápolva saját kezével, kendőjével, egy nemzet nevében. Akik száz esztendőt töltöttek a románul rengő tengeren, nem hallgathatják el, mit viszen a kis magyar csónak tova világgá a jogtalanságban.