Minek nevezzelek?

Legszínesebb emlékeim közé tartozik Jancsi néni, egy közeli falucska megbecsült lakója. Hogy papíroson hogyan s mint szerepelt, nem tudom, de apjának köszönhetően Jancsivá vált, lévén a pálinka és az asszony nagy szerelmese, öt leány után a kocsmában megesküdött, hogy a hatodik Jancsi lesz, ha törik, ha szakad. A nép beleegyezett, így maradt a leányzó vénleány és Jancsi, mert hát ki csapta volna a szelet a falu szoknyás Jancsiának?

Júlia azon elmélkedett Rómeójával, hogy a rózsát nevezheted bármilyen néven, ugyanolyan szép, de emberek között nem működik ennyire egyszerűen. Sajnos mi, magyarok a spanyolokkal versengtünk a címkorság furaságaiban, jaj volt annak, aki nem helyesen használta a nagyságos, tekintetes, méltóságos satöbbi címeket. Ha alacsonyabbat mondott, sértés volt, ha túl magasat, gúnyolódásnak vehették. Pedig Jézus egyértelműen megtiltotta tanítványainak még az atya vagy tanítói címet is, hát még az ilyen-olyan „méltóságút”.

A kvékerek, mint George Fox vagy William Penn ezt komolyan vették, volt is balhé, midőn „király testvért” mondtak, és – minő rettenet! – a kalapjukat sem vették le előtte. Szerencséjükre kótyagosnak könyvelték el a társaságot, így maradt min hordani ama nevezetes kalapot. Egy tanítónő ismerősöm, papné is, a legvadabb időkben sem engedte a gyerekeknek, hogy leelvtársnőzzék, elvárta a „doamna învățătoare”-val kijáró tiszteletet, és még az elvtársak is megsüvegelték gerincességéért. Ugye, hogy lehetett!

Amikor hallom az utcán a kiáltást: feőnök úr!, előre libabőrös leszek. A forgatókönyv ismeretes, egy-két bók, majd „aggyon egy lejt”, vagy ötven banit, vagy egy ötöst, kinek-kinek megvan a tarifája, mint a sztárügyvédeknek. A tegnap viszont üdítő meglepetésben volt részem, egy erőtől duzzadó fiatalember (becsületére legyen, dolgozott) egy kávét kért, és hogy hozzam is oda neki. Csak megyünk a haladás felé! Mindeközben Londonban a metrósok utasítást kaptak, a hangosbemondó mellőzze az uraim és hölgyeimet, mert sérti a harmadik neműeket és a nemteleneket.

Legbecsesebb emlékként mégis azt a címet őrzöm, amit Botos úrtól, a magyarul meg nem szólaló mestertől, a grammatika ádáz ellenségétől kaptam a fiúkkal együtt tizenkettedikben: „Sunteți cei mai mari măgari de pe întreg globul românesc”, vagyis a román földgömb legnagyobb szamarai. Nem vitattuk.